Történetek Novella


Brátán Erzsébet

Történetek:

6

Átlag:

Hozzászólások:

Csak egy ölelés

2011.09.20 17:10 | Brátán Erzsébet

 

Csak egy ölelés

 

 

Barna és Edit nagy szegénységben éldegéltek picinyke falusi házikójukban, ahol három gyereket neveltek. Barna 15, Edit 13, és a kis Ferike 10 évesek voltak. A házra kölcsönt vettek fel, de képtelenek voltak befejezni, mert élniük kellett valamiből, ami egyre nehezebben ment. A nagyfiú a fővárosba járt szakközépiskolába, a lány nyolcadikos volt, ballagás előtt, a kisfiú pedig negyedikes a helyi általánosban.

Jóformán napról-napra éltek, alig tudták beosztani azt a pénzt, ami a számlák, és a kölcsön befizetése után maradt. A férfi a fővárosba ingázott egy gyárba, ahol nem túl sokat keresett, de kénytelen volt bejárni, mert helyben nem talált munkát. Az asszony a helyi élelmiszerüzlet pénztárosaként a létminimumot kereste. Mindkettejük családja nagyon hasonló helyzetben volt.

Edit anyukája egyedül élt a kisnyugdíjából, az öccse pedig a ház hátsó részében tengette nyomorúságos életét, aki számtalanszor az édesanyja segítségére szorult, mivel nem talált munkát magának.

Barna öccse létminimumért dolgozott a helyi tehenészetben, édesanyja pedig a nyugdíjas éveit töltötte.

Novemberben ünnepelték a férfi 45. születésnapját, ahol összegyűlt a szűk család. Edit ünnepi ételt főzött, sütött egy tortát, amelyen egy darab gyertya jelképezte a leélt éveket. A közösen elköltött ebéd után meggyújtották a gyertyát, boldog születésnapot kívántak, és átadták az ajándékokat, melyek az anyagi körülmények miatt csak jelképesek voltak, egy üveg olcsó bor, egy tusfürdő, meg hasonló apró, de hasznos dolgok. Utána felbontották az egyik üveg bort és ittak az egészségére.

- Boldog szülinapot öreg! – adott puszit a férjének a nő.

- Te csak ne öregezz, majd meglátjuk, mit szólsz három év múlva! – nevette Barna.

- Igaz, de én akkor sem vagyok még 45! – nevette Edit.

- Ne civódjatok! – szólt közbe a férfi anyukája.

- Ne aggódjon anyuka, csak viccelődünk! – nevette Edit.

- Na, én megyek… - morogta Barna öccse.

- Hová sietsz? – kérdezte Barna.

- Mennem kell! – dünnyögte az orra alatt, elköszönt, és elment. Nem árulta el, hogy azért megy el, mert neki még családja sincsen, és nem bírja sokáig nézni, ha valaki örül. Ilyenkor elkullogott a kocsma elé, ahol mindig akadt egy jóakaró, aki meghívta egy pofa sörre, hogy legyen mivel fátylat borítania a keserűségére. Az első távozó után sorra elszállingóztak a többiek is, a család magára maradt.

A gyerekek szétszéledtek, az asszony eltakarította romokat, s ünnep lévén korán ágyba bújtak, ahol tévét néztek a duruzsoló kályha melege mellett.

- Gondoltad volna? – szólalt meg Barna, mintegy magának.

- Mit? – kérdezte az asszony meglepetten.

- Hát ezt! 45 vagyok… hm… mikor ment el ennyire az idő? A sok munkában észre sem vettem, hogy vénülök, de ma tényleg ledöbbentem… öreg lettem… - sóhajtozott.

- Ugyan, dehogy lettél öreg! Hova beszélsz? Nem azért mondtam, csak vicceltem!

- Tudom, de gondolj csak bele, lehet, hogy te még nem látsz öregnek, de ha egy munkahelyre odamegyek, megkérdezik, hány éves vagyok és eldobják magukat! 40 felett már a kutyának sem kellek, miközben évről évre emelik a nyugdíj korhatárt! Mondd, fogok én élni addig, hogy megérjem azt a kort?

- Persze, drágám, ne beszélj hülyeségeket! Örülj, hogy még fiatal vagy, van munkahelyünk, valahogy csak megélünk… Ha a fiúnk végre végez, akkor eggyel kevesebb éhes szájat kell betömnünk, és a taníttatását, a bérleteit sem nekünk kell már fizetni!

- Feltéve, ha talál állást magának, és nem a nyakunkon fog élni! A végén még nekünk kell elgondolkodni, hogy az utánunk következő generációt hogyan tartsuk el… nézd az én öcsémet, a tiédet… hajaj… így semmi értelme az egésznek…

- Ne láss mindig olyan sötéten! Találni fog állást a gyerek, keresett szakmát tanul!

- És mi lesz a kis Edittel, nyáron ballag! Az nagyon sok pénz… aztán ő is továbbtanul… jövőre már két középiskolás gyerek bérleteit, és taníttatását kell fizetnünk!

- Ez már igaz, de ma ne ezzel töltsük az időt! Ünnepeljük meg a születésnapodat!

- Ugyan, mit lehet azon ünnepelni? – legyintett, és sértődötten elfordult a fal felé.

- Drágám! Ennyivel nem úszod meg! Gyere, bújj ide anyucihoz!

- Ne haragudj, most nincs kedvem…

- Mi történt veled?

- Semmi, de ha kérhetném, inkább kapcsold ki a tévét, és maradjunk csendben… csendre van szükségem…

- Rendben! A te napod van! Jó éjt! – felelte Edit.

Kikapcsolta a tévét, a másik oldalára fordult, és látszólag aludt. Belül azonban marcangolta a kérdés, mi baja lehet a párjának, aki nem szokott így viselkedni!

„Talán van valakije, a férfiak nagy része ebben a korban bolondul meg, valami kapuzárás előtti pánik tör ki rajtuk, olvastam egy női magazinban. Féltem is ettől, és mivel nem akartam elveszíteni a párom, ezért igyekeztem mindig a kedvében járni, a lehetőségekhez képest változatossá tenni az életünket. Eddig bevált, és úgy vettem észre, nem történt semmi változás, kivéve ezt a mai estét. Talán tényleg a 45 éves kor okozott ekkora traumát? Esetleg a félelem a jövőtől, az anyagi bizonytalanság? A két középiskolás gyerek? A kölcsön? Igaz, hosszú távra vettük fel, még bőven van tíz év, és amíg fizetnünk kell, nem jutunk egyről a kettőre, hisz alig tudunk megélni abból a kis pénzből, a kamatokat meg évről évre emelik…” – gondolta.

Forgolódott, morgolódott, érezte, hogy Barna sem alszik, de úgy tett, mintha azt hinné, hogy igen, majd valamikor az éjszaka közepén a fáradtság őt is elnyomta.

Másnap minden ment tovább a régi kerékvágásban, nem tették szóvá az előző estét.

 

December vége felé egy csütörtöki napon Barna megkérte az asszonyt:

- Drágám, az ünneplő ruhám készítsd elő, mert holnap lesz a karácsonyi buli a gyárban.

Edit szépen kivasalta az inget, a nadrágot, előkészítette a szék karfájára a zakóval, zoknival, valamint az egyetlen ünneplő cipőjével együtt.

Barna másnap szépen felöltözött és elment dolgozni. Rosszkedvűen érkezett haza, nem volt hajlandó beszélni. Bár Edit érdeklődött, hogy kapott-e jutalmat, de a mérges nem válasz után nem faggatózott tovább. A férje egyre furcsább lett, ivott, magába roskadt, így sokszor napokig nem szóltak egymáshoz.

 

Barna nem tudta kezelni a kialakult helyzetet, ugyanis a karácsonyi bulin bejelentették, hogy létszámleépítés lesz, és a cég pár embertől megválik, köztük tőle is. Mindezt az igazgató rezzenéstelen arccal, olyan hangon mondta, mintha ez a világon a legtermészetesebb dolog lenne, mintha ettől nem az emberek megélhetése forogna kockán. A felsorolt személyeknek az ünnepi vacsora után egyenként kellett jelentkezni az irodában, ahol az igazgató a jogi képviselő jelenlétében előadta a mondandóját.

- Nézze, Barna, sajnálom, hogy öntől is meg kell válnia a cégnek, de értse meg, képtelenek vagyunk fizetni. A gyár helyzetére hivatkozva javaslom, hogy a közös megegyezést fogadja el. Választhat más módot is, de higgye el így jár jobban! – mutatott az asztalra készített kétféle lefordított papírkötegre, amelyek előre meg voltak írva - Holnap már be sem kell jönnie, majd januárban behívjuk, hogy a leltárnál mindent átadjon, ami a nevén van!

- De kérem, igazgató úr… miért éppen én? - rándult görcsbe a gyomra.

- Sajnálom… a csoportvezetője nem volt megelégedve a munkájával!

- A csoportvezetőm? A csoportvezetőm? De hiszen éppen tegnap hívott magához, megdicsérte a munkámat, nekem azt mondta elégedett velem, csak így tovább és még karácsonyi ajándékot is kaptam tőle! Nem értem… én mindig mindent megtettem… mi lesz velem? – kérdezte összeomolva.

- Itt a szerződés, olvassa el! – tolta az orra alá a papírt.

- Nem vagyok rá képes, nem tudom elolvasni, nem látom a betűket… - ingatta a fejét.

Remegett a hangja, nem látott, mert olyan sokk érte, amitől elment a látása, a szeme előtt elhomályosodott minden, belül könnyezett, reszketett, mint a nyárfalevél, mint aki alól kihúzták a talajt.

- Akkor Joli, kérem, olvassa fel neki! – állt fel az igazgató.

Amíg Joli felolvasta, addig átment a másik irodába. Mikor befejezte, visszatért.

- No, akkor hallotta a feltételeket?

- Kaphatok gondolkodási időt? – nyögte.

- Nem! – mondta határozottan - Aláírja?

- Mi mást tehetnék? – kérdezte, és életében olyan ingatag módon nem írt még alá semmit, mint azt a papírt.

- No, akkor ezzel is megvolnánk! Így a munka törvénykönyve szerint végkielégítés nem jár! Azonban tekintettel az eddigi munkájára, kap két hónap fennmondási időt, fizetést kap, de nem kell bejönnie! Annyit kérnék még, hogy a leltározásban együttműködően vegyen részt, ezért bármikor behívhatjuk!

- Jó… - reszketett Barna minden ízében.

- Viszontlátásra, ha kimegy, küldje be a következőt!

- Rendben… a viszontlátásra… - indult el kifelé, majd hirtelen ötlettől vezérelve visszafordult – Annyit azért elmondanék, erre az egyre nem mertem volna gondolni… én mindig mindent megtettem, elsősorban a vállalat érdekeit tartottam szem előtt, minden mást háttérbe szorítottam, engem még soha nem rúgtak ki, főleg nem a becsületes munkámért! Ilyet még nem is hallottam! Ha nem velem történne, biztosan nem hinném el! – öntötte ki a szívét.

- Sajnálom, de értse meg, nem tehettem mást, nem egyedül döntöttem, önre esett a választás…

- Értem én… a viszontlátásra… - tántorgott ki letaglózva.

A következőt pedig elfelejtette beküldeni.

 

Nem érdekelte semmi és senki, otthagyott csapot-papot, azt gondolta, világgá megy. Nem érdekelte, merre viszi a lába…

Ment, ment, bandukolt, azt sem tudta, hová, merre visz az útja, egy csapásra kártyavárként dőlt össze előtte az addig stabilnak hitt világa. Nem látott semmit, csak kullogott letörten…

Egy óvatlan pillanatban arra lett figyelmes, hogy a barátja vigyorog a képébe, és éppen hátba vágja.

- Na, hello haver, mi az ábra? Miért vágsz ilyen fancsali képet?

- Hogy kerülsz te ide? – nézett rá, mint aki mély álomból ébred.

- Ne őrjíts meg, hát hazamegyek, akárcsak te! – mutatott körbe a buszvégállomáson.

- Akkor meg én, hogy kerülök ide? – kérdezte tétován, mint aki akkor veszi észre, hol van.

- Mennyit ittál?

- Mit akarsz? – nézett homályos tekintettel Sanyira.

- Gyere, szálljunk fel, itt a busz! – intett felé a barátja – És ha leültünk, szépen elmondod, mi bajod!

- Igen… - sodródott az árral.

Fogalma sem volt, hogyan került ki a buszmegállóba, hiszen a munkahelye a város másik végében volt.

„Hát hazafelé húzott a lábam?” – csodálkozott el.

- Na, akkor mondd! Hallgatom! – ült le egymás mellé a két jó barát.

- Kirúgtak… - nyögte ki Barna.

- Mit beszélsz? Téged? Ez nem igaz, ugye? – lepődött meg őszintén.

- De, igaz, sajna igaz, mit gondolsz, viccelnék ilyesmivel?

- Hogy történt? Miért? Mi lesz most? Mit szól majd Edit?

- Ezen filozofálok én is, miért, miért, miért, de még szerencse, hogy a faluból egyedül én dolgoztam itt, így nem terjed legalább a hír, megkérlek, ne mondd el senkinek, majd lesz valahogy… két hónapot kaptam, addig találok valamit, a családom nem ihatja meg a levét az esetemnek… ez rendben? – kérdezte.

- Rendben, de mindig jobb az őszinteség, a hazugság úgyis kiderül, akkor sokkal rosszabb, Edit megérdemelné, hogy…

- Azt mondtam, ne mondd el neki! – mordult fel erélyesen.

- Nem is én akartam, rád gondoltam, téged egy őszinte, becsületes, szorgalmas embernek ismertelek meg…

- Az voltam, annak iszom a levét…

- Ezt hogy érted?

- Úgy, ahogy mondom, sosem tudtam hízelegni, mindig egyenes voltam, és tudod, kik maradtak ott?

- Kik?

- A nyalisok, akik úgy beszéltek, ahogy a főnök hallani akarta a hangjukat! Azt tették, amit akart, mindig mosolyogtak, a szemébe nem azt mondták, amit a háta mögött… Hát nem veszik ezt észre? Képmutatás, hintapolitika!

- Így van ez a legtöbb helyen…

- Ez nem igazság! Ha őszinte és egyenes vagyok, akkor kitörik a nyakam? Hát hová fajul ez a világ?

- Pedig egy kis együttműködés nem árt…

- Te a nyalizást együttműködésnek nevezed?

- Nem, de az ember sok mindent megtesz a pozícióért…

- Most te is ellenem vagy? A munkámat elvégeztem, de hiszen tudod, tizenöt évig együtt melóztunk az első munkahelyen…

- Igaz, neked ez a második…

- Az… és mindig megbecsült ember voltam itt is, egyedül a munkám miatt! Három ember dolgát végeztem egyedül! Húsz év! Több mint húsz évem veszett kárba, éhbérért húztam az igát, és ezt kaptam jutalmul, ráadásul karácsonyi ajándékba!

- Sajnálom… mit fogsz tenni?

- Még nem tudom… keresek mást…

- Ja, jó ötlet…

- Ha tudsz valamit, szóljál!

- Oké! – bólintott.

- Nálatok nincs felvétel?

- Nem, nálunk is leépítés folyik, tudod, a gazdasági válság, az infláció…

- Vajon mitől annyira ismerős? Mi lesz velem, a gyerekekkel, és az asszonnyal? Sosem gondoltam, hogy vén fejjel idáig jutok…– tépelődött.

- Ne aggódj, ügyes, talpraesett ember vagy, biztosan hamar találsz valami mást! Ha pedig nem, akkor jogosult vagy a munkanélküli segélyre!

- És úgy álljak sorba, mint egy nyomorult? Egy koldus?

- Amíg nem találsz mást, ott is tudnak ajánlani valamit!

- De nem az én munkaörömben… áh! – legyintett Barna – A sógoromnak és az öcsémnek sem tudtak segíteni! Tudod, én mindig büszke voltam arra, hogy nem vagyok olyan, mint ők, legalább nekem van családom, munkám, és ha kínkeservesen is, de van fedél a fejem fölött, amit még több mint tíz évig nyöghetek… Becsületesen éltem az életem…

- Értem, tudom, megértelek, igazad van, de akkor se add fel! Majd jobb lesz! – bátorította.

- A sírban…

- Ne beszélj badarságokat!

- Jól van, igazat mondasz, majd lesz valahogy! Senkinek egy szót se, mire letelik a két hónap, biztosan lesz másik állásom! – fontolgatta.

- Gyere, meghívlak egy pofa sörre! – mondta Sanyi, amikor a busz begördült az ismerős megállóba.

- Oké, a koldus máris másokon élősködik… - nyögte Barna, miközben leszálltak a buszról, és betértek a sörözőbe.

- Akkor igyunk arra, hogy hamarosan találsz munkát! – emelte a poharát Sanyi.

- Csendesebben, a falnak is füle van! Előre nem iszom a medve bőrére!

- Oké! Egészségedre!

- Egészségedre!

Megitták, és mindketten hazatértek a családjukhoz. Barna útközben ismét maga alá került, otthon pedig jobb híján örök szótlanságba burkolózott, hogy az asszonyának nehogy elkotyogja, mi nyomja a szívét.

 

A két ünnep között még nem volt feltűnő, hogy nem kellett mennie, hiszen olyankor a cég fagyszünetet tartott.

Barna közben azon morfondírozott, mit tegyen januárban. Mire elmúltak az ünnepek, meg is fogant az ötlete. Megvette a bérletet, minden reggel a szokott időben beutazott a városba, majd haza érkezett, mire kellett.

Sokszor azt sem tudta, hol bolyong, mert álláshirdetéseket böngészett, állásinterjúkra járt, de mire odaért, már sehol nem volt felvétel, több hirdetés kamunak bizonyult. Napról napra egyre mérgesebb lett, és egyre kilátástalanabbnak látta a helyzetét, egészen február végéig bizakodott. Akkor sem talált semmit, a cégnél végleg leszámolt, kifizettek mindent, a szabadságát is, és mehetett a vakvilágnak.

Amikor hazaért az asszony kérdezte, mikor fizetik a bérlet pénzt a cégnél.

- Hiányzik az a pénz a kasszából, a kislány csizmája tönkrement, úgyhogy venni kell egy másikat.

- A cég nem tudja kifizetni, csődeljárás alatt van… - nyögte.

- Tessék? Csődeljárás? Az nem lehet! Mi lesz velünk? – sírta el magát – A múlt havi villanyszámlát sem tudtam befizetni!

- Nem tudom, mi lesz… - felelte, felvette a kabátját és elrohant otthonról.

- Hová mész? - sikítota utána Edit az ajtóból, de ő válaszra sem méltatta, csak rohant, rohant, bele az ismeretlen semmibe.

 

Az asszony ott maradt zokogva, egyedül a három gyerekkel. Minden nap bement a munkahelyére, délután pedig várta haza a férjét.

Amikor harmadnap sem érkezett meg a szokott időben, felhívta a céget, ahol megtudta, hogy december óta nem dolgozik ott. Ez akkora sokkot okozott neki, hogy köszönés nélkül kiejtette a kagylót a kezéből, és lerogyott a székre.

A közös számláról már régen levette a februári bért, és nem jött rá újabb adag, ellenben a számlák kezdtek tornyosulni, mert döntenie kellett, hogy a gyerekeket eteti, vagy azokat fizeti be. A keresete és a családi pótlék éppen az alapokra volt elég.

Bement a rendőrségre bejelenteni, hogy eltűnt a férje, ők pedig megígérték, hogy keresni fogják.

Bízott, bízott, és remélte, hogy egy napon kinyitja az ajtót a szokott időben, és a nyakába borul.

Nem tette…

Editke ballagásán a szíve szakadt meg, amiért az apja nem vett részt rajta, főleg azért, mert azt sem tudták, merre keressék, amikor a rendőrség hálóján sem akadt fenn soha. A gyerekek sűrűn kérdezgették, mi történt apával, de nem tudta megmondani, hiszen ő sem tudta. Annyit azért sejtett, hogy él valahol, de hol, azt nem.

Sajgott a szíve, ha arra gondolt, talán talált magának valaki mást, és magányos éjszakákon, a könnyekkel teli párnáin azt kívánta:

„Mindegy honnan, mindegy, mikor, hogyan, csak egyszer végre jöjjön haza!”

 

Egész nyáron rőzsét gyűjtögettek, minden szabad idejükben közösen igyekeztek biztosítani a megélhetésüket.

Az önkormányzattól kaptak némi segélyt, Edit minden túlórát elvállalt, amit lehetett, a két nagyobbik gyerek nyáron diákmunkát vállalt. Ember feletti erőfeszítéseik ellenére is kikapcsolták tőlük a villanyt, a víz éppen csak csordogált, a lakáshitelt szüneteltették, de a végtelenségig azt sem lehetett tartani.

Ősszel tovább szomorkodtak, mi lesz velük, de megpróbáltak fenn maradni, Editke nem ihatta meg a levét, és különböző segélyszervezetek segítségével sikerült elintézni, hogy ő is bejárhasson a választott iskolájába.

Az anya folyton azon sírdogált, hogy pont neki adott a sors jó tanulókat, aki nem tudja őket taníttatni.

Barnáról továbbra sem volt semmi hír…

Bár Kató néni olyan pletykát terjesztett, hogy amikor a fővárosban járt, Barnát látta az egyik sarkon kéregetni. Edit elmondta a rendőröknek, akik megígérték, hogy értesítik a hatóságokat, keressenek egy ilyen nevű hajléktalant az aluljárókban, a fényképét szétküldték mindenfelé. A keresés azonban továbbra is eredménytelen maradt.

 

A karácsony közeledtével Edit egyre búbánatosabbá vált, bármerre járt, egyfolytában azt hajtogatta, lassan egy éve lesz, hogy eltűnt a férje, és senki sem tud neki segíteni. A két nagyobbik gyerekkel bejáratta az egész várost, akik a koldus kéregetők képében keresték az apjukat, sikertelenül.

Mivel a barátok ismerték a család helyzetét, karácsonyra összedobtak egy kis csomagot, amit elvittek a házhoz. Volt benne kétféle szaloncukor, habcsók, pár tábla csoki, egy rúd mákos, egy diós bejgli, valamint használható ruhacsomaggal is kedveskedtek nekik.

Edit szíve sajgott a szégyennel vegyes örömtől, könnyei fátyolán át képtelen lett volna megszólalni, hang nem jött ki a torkán. Az önkormányzat befizette a villanyszámlájukat, így az ünnepek alatt újra világíthattak a lámpák a házban.

Elérkezett a legszentebb ünnep délutánja, amikor minden szerettünk nagyon hiányzik, Edit ismét a párját kívánta, eszébe jutott, amit azóta egyfolytában gondolt, hogy nem számít, honnan, hogyan, miért, mikor, csak jöjjön már! Leginkább a gyerekek miatt…

Elkészítették az ünnepi vacsorát, betették a karácsonyi zenét, és várták, hogy megtörténjen a csoda…

A karácsonyi varázslat önmagában is egy nagy csoda, olyankor leáll a forgalom, az utcák kihalttá válnak, misztikus csend honol mindenütt, a városban, a szívekben, és a határban egyaránt.

A gyerekek kérdezgették:

- Anya, mikor díszítjük már a fát?

- Még egy kicsit várunk… - mondta, miközben belső bizsergést érzett, várt, várt valamire, vagy inkább valakire.

- De anya! Mindig ilyenkor szoktuk elkezdeni, öt óra van! – méltatlankodott Editke.

- Igen, kicsikém, ötkor elkezdjük, addig még van… – és az órájára pillantott – Pontosan tizenhárom perc…

- Máskor ennyire nem számoltuk ki! – duzzogott Barni.

- Mire várunk? – érdeklődött Ferike.

- A, a, a csengőszóra! – suttogta Edit, kikapcsolta  a magnót, az ablakhoz lépett, kinézett és feszülten fülelt – Csitt! Maradjatok csendben!

- Miért? – firtatta a kicsi, és követte az anyját.

- Csak – tette a szájára az ujját.

Barni, és Editke is odaálltak megnézni, min csodálkozik az anyjuk, de az utca teljesen kihalt volt, még a kutyák sem ugattak. Az időjárás hirtelen megváltozott. A varázslatos téli szürkületben eleredt a hó, csodálatos pelyhekben egyre sűrűbben hullott. Megigézte őket a látvány, mind a négyen érezték a rejtelmes csendet, azt a végtelen várakozást, a bizsergést, amit az anyjuk viselkedése ültetett el a lelkükben. Együtt ámulták döbbenten a titokzatos hótakaró hirtelen vastagodását. Álltak néma csöndben, minden neszre felfigyelve, már-már hallották a hópelyhek súrlódását.

Csoda történt, bűbájos csoda, szívükben egyre emelkedett az örömérzés, megfogták egymás kezét, már senkit sem érdekelt az időpont, nem volt sürgős a fadíszítés…

 

A szürkeségből előtűnő sötét emberalak nehézkes tántorgása zökkentette ki őket a misztikus kábulatból. A férfi egyenesen a házuk felé imbolygott.

- Anyuci! Ki lehet ez? – kérdezte Ferike.

- Nem tudom, kisfiam, talán egy koldus, akinek nincs családja, ilyenkor nem illik elutasítani, ha becsenget, akkor meghívjuk vacsorára, és adunk neki valami ajándékot, hogy érezze az otthon melegét! – suttogta Edit elcsukló hangon.

Közben arra gondolt, talán cserébe az ő párját is befogadja valaki, és legalább ma este nem érzi magát magányosnak.

- Egy koldussal töltjük a legszentebb ünnepet? – kérdezte Barna.

- A jócselekedet ilyenkor százszorosan hat…

- Rendben… - egyeztek bele a gyerekek.

Az ajtóhoz osontak mind a négyen.

A hajléktalan addigra feltámolygott a lépcsőn, éppen a csengőre akarta tenni az ujját, amikor kinyílt az ajtó.

Ott állt a férfi tétován, ruhája szakadtan, rongyosan lógott, két kezén a bőr vérzett a hidegtől, arca majdnem felismerhetetlenül elszíneződött, sebek, sebhelyek száza ékesítette és olyan büdös volt, mint egy várótermi vécé, mindene ragadt a tiszta merő kosztól. A családnak földbe gyökerezett a lába a megdöbbentő látványtól.

- Öt óra van, díszítjük a fát? – kérdezte a koldus.

- Istenem! – sikoltott Edit, és a szája elé kapta a kezét.

- Apa? – kérdezte Ferike.

- Igen, én vagyok az… hazajöttem, ha még kellek, magamat hoztam, és csak egy ölelést… nem bírtam tovább nélkületek… bejöhetek?

- Pont erre volt szükségünk! – sírta Edit, és a nyakába borult.

- Bocsássatok meg… - nyögte könnyek között.

- Gyere be! Te vagy a legszebb karácsonyi ajándék! – hívta Edit.

- Egy semmirekellő, rongyos koldus… - dünnyögte.

- Öltözz át, és nem leszel az! – bíztatta a felesége.

Segítettek neki levetkőzni, bekísérték a fürdőbe, ahol megfürdött, felöltözött, újra emberi formát öltött.

Ám a gyerekek még mindig nem akarták elhinni, hogy az apjuk az. Barna rosszalló tekintettel mérte végig, és arra gondolt, hol volt eddig, amíg nekik annyi megpróbáltatáson kellett keresztül menniük, bár ahogyan elnézte a számára közben idegenné vált embert, neki sem lehetett fenékig tejfel. Valószínűleg az apa megérezte, mert annyit mondott:

- Nem találtam munkát, nem bírtam elviselni a szégyent, meg akartam halni, de nem sikerült, miattatok, miattatok… - azzal letörölte a szeme sarkából kibuggyanó könnycseppeket.

- Apa, apuci, édesapa! – ölelte át Ferike.

- Kisfiam, de megnőttél! – kapta karjaiba a kicsit.

Behunyta a szemét, egy csapásra elfelejtette a borzalmakat, amik megtörténtek vele a tíz hónap alatt.

Edit észrevétlenül kidobta a kukába a rongyos ruhákat, majd odament hozzá és végtelen szeretettel átölelte őket.

- Nekünk is nagyon hiányoztál! Gyere, díszítsük fel a fát!

- Rendben…

Az udvaron levágott fenyőágakból összetákolt faformájú fenyőre aggatták fel a díszeket, megvacsoráztak, utána mindenki megkapta az ajándékát, egy-egy saját maguk által készített apróságot. A legszebb dolog az volt, hogy titokban mindenki készített apának is…

Összeölelkezve álltak a fa alatt, a világ leggazdagabb, legboldogabb családjaként, a szívük túlcsordult azon a misztikus, varázslatos estén.

Ettől szebbet, vagy jobbat sohasem kívántak maguknak.

 

Az újévben a rendőrség leállította Barna keresését, az önkormányzat segítségével elintézték a munkanélküli segélyt, amíg az összes barát, és ismerős bevonásával munkát találtak.

A munka legalább olyan jó volt, mint az előző helyén, a fizetés elfogadhatónak mondható, és lassan-lassan az összefogásnak köszönhetően helyreállt a rend.

 

A kis Ferike mindenhová elkísérte, ahová ment, mert nem akarta többé elveszíteni, ahogyan a többiek sem…


Tetszett a történet?
Szavazatok: 0
Átlag:

Ehhez a történethez még nincsenek hozzászólások!

Jelentkezzen be, hogy hozzászólhasson a történethez!

toplista

A legolvasottabb történetek

1.

Alkohol - idézetek

2010.08.25 18:22
Megtekintve: 47047 alkalommal

2.

Mondókák óvodásoknak

2010.01.19 17:12
Megtekintve: 19418 alkalommal

3.

Anyáknapi versek

2010.04.05 12:36
Megtekintve: 17159 alkalommal

4.

Robot

2010.03.22 06:06
Megtekintve: 14956 alkalommal

5.

Zakuszka

2010.01.15 13:04
Megtekintve: 13134 alkalommal

válogatás

Véletlenszerűen kiemelt történetek

1.

Szavak valódisága

2014.12.24 23:16
Megtekintve: 1064 alkalommal

2.

Porsorsok (CF39 - 2015 tavasz)

2015.05.03 12:44
Megtekintve: 1332 alkalommal

3.

Carissima Fidelissima 5. (2010. december)

2011.12.04 13:13
Megtekintve: 4569 alkalommal

4.

Éjjel

2011.08.07 17:34
Megtekintve: 4442 alkalommal

5.

külld tovább :)

2010.04.17 22:47
Megtekintve: 6187 alkalommal

hozzászólások

Legutóbbi hozzászólások

(2015.12.06 09:09)

(2015.09.29 00:22)

(2015.09.27 00:13)

(2015.09.26 23:59)

(2015.09.24 22:18)

(2015.08.09 14:29)

(2015.03.08 11:42)

(2015.02.06 20:41)

(2014.09.09 21:45)

(2014.07.13 15:40)

Képes ajánló