Történetek Novella


Rozványi Dávid

Történetek:

77

Átlag:

Hozzászólások:

1

Imakönyv a padláson

2012.12.22 15:48 | Rozványi Dávid

1986

 

A plébánián időtlen öregház illat érződött.  Forró, csendes vasárnap dél volt, olyan nap, amikor az ember legszívesebben lefeküdne egy öreg diófa alá és élvezné az édes semmittevést, de ezt nem engedhettem meg magamnak: tudtam, este vissza kell indulnom a városba, s addig még két kötetet át kellett néznem. A nyolcvanas években jártunk, amikor fű alatt újra lehetett családfakutatással foglalkozni, s a régmúlt legjobb tanúi a keresztelésekről és temetésekről szóló plébániai nyilvántartások voltak. Mint félig amatőr, félig hivatásos történész szívesen eleget tettem barátaim kérésének, hogy nézzek utána, honnan s kiktől származnak.

Szerettem ezt a munkát, különös élmény volt, ahogy az elszórt adatokból lassan kirajzolódtak a több évszázados történetek, embereké, akik szerettek, éltek, házasodtak, gyereket nemzettek és szültek, élték a kevés boldogságot és a tragédiákat, amiket már maga alá temetett a múlt. De a sors ezen a napon másképpen rendelkezett...

Éppen az Úr angyalát harangozták, amikor a házvezetőnő, aki ránézésre többszörösen is teljesítette a kánoni korra vonatkozó előírásokat, s a Szent György és a sárkány című festményhez modellül szolgálhatott volna (de nem, mint Szent György lovag), megjelent az ajtóban:

- Az atya szívesen látja magát ebédre.

Csak magamban sóhajtottam: ennyit a munkáról. De tudtam, faluhelyen egy meghívást nem illik visszautasítani, s ráadásul étkezés közben az elejtett félszavakból sok mindent megtudhatunk, amit a feljegyzések nem árulnak el. Ez az előnye, ha az ember férfinak született: leülhet egy plébános asztalához. A nőknek, legalábbis akkoriban, ez még nem adatott meg: az öreg papok neveltetése tiltotta, hogy az ellenkező nem képviselőivel ily intim módon kettesben legyenek.

A főtisztelendő úr, mert magamban csak így tudtam hívni, már az ebédlőben várt. Olcsó porcelántányérok, sorozatban gyártott evőeszközök, de a fazékban finom tyúkleves gőzölgött. Az atya felállt, de tudtam, nem az én tiszteletemre, hanem az asztali áldáshoz. Régimódian latinul imádkozott. Megfigyeltem, hogy a „c”-k helyett „cs”-t mond, olaszosan, mint aki hosszabb időt töltött Rómában. Kicsit hosszúkás arcán arisztokratikus vonások tükröződtek, s amikor légies eleganciával keresztet rajzolt felém, önkéntelenül fejet hajtottam.

Ha abban reménykedtem, hogy ebéd közben hasznos információkhoz jutok, hát csalódnom kellett. A pap némán kanalazta a levest, még az evőeszközök sem koccantak hozzá a tányérhoz, s jómagam szentségtörésnek éreztem volna, ha megtöröm a csendet, így csak azzal tudtam vigasztalódni, hogy ilyen finomat már régen ettem.

Étkezés után az atya kinyitotta a teraszajtót, pillanatra elvakított a fény, kilépett és végre hozzám szólt:

- Van kedve egy cigarettához?

Bár jómagam nem vagyok nagy dohányos, mégis vele tartottam, s nem hiába: végre beszélgetni kezdett.

- Hogy halad a munkával? – Kérdezte az első szippantás után.

- Nehezen atyám. Az elején mindig túl a sok az adat, ami fontosnak tűnik, kijegyzetelem, aztán otthon megpróbálom összerakni a képet. Nehéz, sok a névazonosság, de régebben legalább a keresztelő időpontja szinte teljesen megegyezett a születésével.

- Sokan akarják ismerni a családfájukat? – Érdeklődött.

- Ma már igen. Néhány éve még senki sem akart ezzel foglalkozni, most már egyre több embert érdekel a múlt. Kezd divatba jönni. A legtöbben valami nemesi őst szeretnének felmutatni, de ezt nem nagyon szeretem.  A becsületesebb emberek a paraszti ősöknek is ugyanúgy tudnak örülni. Szerintem nem az a lényeg, hogy kinek mi volt az őse, hanem az, hogy milyen ember volt.  De ez nem az én dolgom: felkutatom a felmenőket, nem az én dolgom megítélni őket. – Úgy láttam, ezzel a mondatommal fel tudtam kelteni az érdeklődését.

- Azt mondja, hogy a múltat megismerni és nem megítélni kell?

Kicsit el kellett gondolkoznom, mielőtt válaszoltam volna:

- Bár így sohasem gondoltam végig, de azt hiszem igen. Bár tudom, hogy önnek, mint papnak erről más a véleménye, hiszen a rosszat, a bűnt elleneznie kell.

- Talán fiatal koromban képes voltam erre. Akkor üldöztem a rosszat, a jóért harcoltam. De azóta sok minden történt, talán ma már másképpen látom. Nem az emberi gyengeségből adódó bűn a legnagyobb rossz a világban, hanem a számító, hideg gonoszság. Ön azt mondja, hogy az emberek meg akarják ismerni a múltat… Talán a városban. A falumban inkább azt látom, hogy a múltat, ha meg akarjuk óvni, el kell rejtenünk, ha nem akarjuk, hogy megsemmisítsék. Ön családfakutatással foglalkozik, valószínűleg úgy gondolja, hogy érdemes megőrizni. De már elgondolkozott azon, hogy miért? Miért vagyunk többek, ha ismerjük?

- Talán… - próbáltam válaszolni. – Talán azért, mert ez ad valami alapot. Hogy honnan jöttünk. Hogy akik előttünk jártak, milyen nehézségekbe, akadályokba ütköztek és hogyan győzték le azokat.

- …vagy hogyan buktak el. Miért jobb, ha tudjuk, hogy valamikor hibáztunk, ha már úgy sem tudunk változtatni rajta? – Ellenkezett a pap.

- Én csak családfakutató vagyok. Nem tudom ezekre a kérdésekre a választ. A bűn kérdését meghagyom Önnek. – Próbáltam meg udvariasan kitérni a válasz elől. De a plébános nem hagyta magát:

- Én nem a bűnről beszélek. A hibáról. Hogy mi a bűn, azt csak Isten tudja, ő látja a szíveket, Ő tudja, hogy ki mit milyen lélekkel tett. A hiba valahol más. Hogy lerombolunk valamit, elpusztítunk valamit, rossz útra térítünk valamit, amit emberi erővel nem lehet helyrehozni. Tudja, naponta hallgatom az emberek gyónásait, a szürke hétköznapi bűnöket, néha nagyobbakat is, de ezek a bűnök mind olyanok, amiket, ha összeszedik magukat, helyre tudnak hozni. Megcsalta a feleségét, abortusz, szeretetlenség, harag… Amit az ember elront, helyre is tudja hozni a legtöbbször. A házasságot helyre lehet hozni, születhetnek még újabb gyerekek, akik megvalósítják Isten tervét, a jó elsimítja a rosszat… De mi van akkor, ha egy egész világot rombolunk le, hogy még nyomai se maradjanak?

- A világot lerombolni? Úgy érti atyám, hogy egy atomháborúban?

- Nem. Inkább arra gondolok, hogy egy bizonyos világot rombolunk le… Mondja, mi a véleménye a falumról? – És kezével a házak felé intett.

- Barátságos, békés, tiszta, rendezett, szorgos emberek lakják… - Soroltam a sablonos válaszokat.

- Tudja, ez a falu egykor más volt. Valamikor itt kezdtem a szolgálatomat. Siet? Ha van egy kis ideje, szívesen elmesélném.

Szívem szerint siettem volna, de éreztem, hogy érdekesebb történetre számíthatok, mint amikről a keresztelési anyakönyvek regélnek, így bólintottam. Leültünk a teraszon és a pap újabb cigarettára gyújtott.

- Én ahhoz a generációhoz tartozom, aki még az ántivilágban kapta meg a hivatását, nem az átkosnak nevezett Horthy-korszakban, hanem még előtte. Amikor Magyarország a trianoni sokkal nézett szembe, amikor a menekültek elárasztották az országot, én már Rómában voltam. Itthon a bethleni konszolidáció zajlott, én meg a világot jártam: akkoriban sokat adtak arra, hogy ne egy elzárt szemináriumban éljünk, hanem minél több népet megismerjünk. Hogy ne csak egy helyi egyházban gondolkozzunk, hanem világegyházban. Csúnya szó, de kicsit világpolgárrá váltunk, de olyan világpolgárokká, akik mégis magyarok. A szentelésem után nem sokkal jöttem haza. Kiváló eredménnyel végeztem, tárt karokkal fogadtak volna a püspökségen, de amikor láttam a nyomort, azt, amit később hárommillió koldus országaként emlegettek, úgy éreztem, az emberek közé szólít a hivatásom.

 

Húszas évek

 

Fiatal voltam és lelkes, segíteni akartam, ezért belegyeztek, hogy a szokásosnál sokkal hamarabb falura kerüljek az emberek közé.  Nem voltak könnyű az első évek. Még csak káplán voltam, a plébánosom a régi iskola neveltje, az, akit „úrnak” és nem „atyának” szólítottak. Idegen voltam a számára, míg én bejártam a világot, neki az utazás végpontja a püspöki hivatal, vagy egy-egy zarándokhely volt. A falusiakkal hamarabb megtaláltam a közös hangot, mint vele. Minden este megkaptam a fejmosást: miért járok a fiatalok közé, miért ártom magam olyan ügyekbe, amik nem a papra tartoznak, miért állok be focizni a gyerekekkel. Ha már végképp nem talált bennem más hibát, akkor azon csúfolódott, hogy mikor hagyom már el az olaszos latinomat, miért nem úgy ejtem ki a szent szavakat, mint minden becsületes magyar ember.

Ne higgye azt, hogy rossz ember volt. Csak egy olyan világban nőtt fel, ahol a dolgoknak évezredes rendje volt: az úr úr, a paraszt paraszt, s a pap dolga volt, hogy vigaszt nyújtson az embereknek és őrizze a rendet. Mert minden, ami eltér ettől a rendtől, a forradalom, a kommün, az csak rossz lehet. Valahol igaza is volt. Mert lehet, hogy a régi világ nem volt tökéletes, de legalább biztonságot adott. És a falu kisvilágát ez az idős pap tartotta egybe. Nem erőszakkal, finom szeretettel. Elég volt, hogy egy öregembernek előre köszönjön, az máris egy fejjel magasabb lett mindenkinél. Ha valaki a saját érdekét a többiek elé helyezte, elég volt összeráncolnia a szemöldökét. Emlékszem, egyszer hatalmas botrány tört ki: valaki el akarta hagyni a feleségét. A plébánosom nem tett mást, csak meglátogatta a családot és csendben ennyit kérdezett: biztos ezt akarod? És a család egyben maradt.  Mert hiába volt háború, Trianon, de mindez valahol a távolban történt, a falu élt tovább, mint annak előtte.

Persze ezt akkor nem tudtam. Akkor csak annyit láttam, hogy a csendőrség, a kastély és a templom háromszögében fullasztó az élet. Néha meghívást kaptunk a kastélyba is. Ilyenkor fel kellett vennem a jobbik reverendámat és elkísérhettem az előljárómat. A kastély ura, Viktor tisztelettel fogadott minket, az asztalhoz vezetett, ahol a felesége, a méltóságos asszony várt ránk. Finomvonású öreg hölgy volt, ha nem tudtam volna korábbról, a testén azonnal láttam volna, hogy még sohasem volt gyereke.

Idegen voltam közöttük, a renitens hírem valószínűleg megelőzött, de mivel pap voltam, a köteles tisztelettel kezeltek. A plébánosom és a kastélyúr beszélgetésbe elegyedtek. A méltóságos asszonynak csak én maradtam, udvariasan kérdezgetni kezdett, arról ki vagyok, honnan jöttem... Megjegyzés nélkül hagyta, mikor szüleimről beszéltem, kedvesen gratulált a római tanulmányaimhoz, de a szeme rögtön felcsillant, amikor arról meséltem, hogy Franciaországban is jártam.

- Bevallom, kicsit irigylem önt ezért... Én még sohasem voltam arrafelé, pedig nagyon vágytam rá. Tudja, a szüleim francia nevelőnőt fogadtak mellém, megtanultam franciául, de sajnos nem volt érkezésem személyesen is megismerni azt az országot. Fiatal koromban nem lett volna illendő, amikor később megházasodtunk, abban bíztunk, hogy gyermekünk lesz, így arra kértem az uramat, hogy ne szervezzünk hosszú utat. Aztán le kellett mondanunk a gyermekáldásról, jött a háború... Aztán a férjem azt mondta, magyar ember nem megy francia földre, amíg Trianon nem múlik el... – Kicsit elszomorodott a hangja, éreztem, valami nagy fájdalmat rejteget, inkább megpróbált témát váltani: - Parlez-vous français?

- Oui, madame! – Válaszoltam, kicsit aggódva, nem fog-e leleplezni berozsdásodott nyelvtudásom.

- Continuer en français!* – Kérte, majd franciául folytatta: - Kérem meséljen nekem az útjáról. Szép vidékeket látott?

- Félek, csalódást fogok okozni önnek. Inkább csak a zarándokhelyeket látogattuk meg, nagyon nem ismertem meg az országot. Azt láttam, hogy a hivatalos politika ellenére nagyon vallásosak az emberek. Éjszakánként kolostorokban szálltunk meg, a regula mindenhol ugyanolyan, ahogyan a tridenti liturgia** is, legfeljebb a latint szavakat másképpen ejtik ki. Csak egy-két alkalommal hívtak meg minket az ancien régime*** hívei tüntetőleg, csak olyankor beszélgettünk világiakkal is.

- Meséljen kérem ezekről a fogadásokról!

- Valójában inkább díszvacsorák voltak. Háború után voltunk, igaz, számukra győztes háború után, de csak azért is demonstrálni akarták, hogy ők még a régi rendet, a régi Franciaországot őrzik, a már nem létező trón és az oltár szövetségét. Ezekben az években ott is fojtogató volt a szegénység, a gazdaságot csak a németektől kapott jóvátétel tartotta egyben. Ha valaki nem tudta kifizetni a számláját, ezt a szólást idézgette: „a Birodalom majd megfizet”. Gyönyörű kastélyokban jártunk, a tiszteletünkre elővették a címeres ezüst étkészletet, de éreztük az elmúlás illatát. Ha megengedi, elmondok egy kis történetet…

- Mondja el, kérem. – nézett rám a méltóságos asszony.

- A vacsora végén őszibarackot szolgáltak fel. Én ösztönösen beleharaptam, de abban a minutában éreztem, hogy megfagy körülöttem a levegő. Lesütöttem a szememet az asztalra és láttam, hogy még ott van egy kés és villa… Legszívesebben elsüllyedtem volna, hogy most miattam azt gondolják, hogy a magyarok nem tudnak viselkedni.

- És mi történt aztán?

- Franciás eleganciával megoldották a helyzetet. Az öreg márki letette a kést és a villát és ő is beleharapott a barackba. Mindenki elmosolyodott és hasonlóképpen tett. Amióta visszajöttem Magyarországra, sokat hallom, hogy a franciákat szidják az ország csonkítás miatt – de akkor mindig eszembe jut az öreg márki és az őszibarack. Trianon égre kiáltó igazságtalanság volt, de nem szabad egy népet sem egyben elítélni. Ott is vannak jó emberek, köztük is találhatunk barátokat.

- És még él ez az ország? Vagy csak titokban őrzik a kastélyok mélyén? Néha úgy érzem, hogy a mi világunk ugyanúgy halálraítélt, mint a márkié. – Mondta fájdalommal és kétséggel a hangjában.

- Talán a régi világunk halálra ítéltetett. De én hiszem azt, amit a gyerekekkel minden nap elmondatunk az iskolában: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában”. Ha a világunk el is múlik, tennünk kell azért, hogy az új világ is keresztény és magyar legyen.

Egy pillantásából észrevettem, hogy megértette a finom utalást, hogy nem tettem hozzá: „és úri”. Finoman másfelé terelte a beszélgetést:

- Hogy tetszik Önnek a kastélyunk?

Pillanatra nem értettem, hogy mire akar kilyukadni.

- Nagyon szép. Érezni rajta a történelmet, a nagyságot, a nemességet.

- Tökéletesen látja. Történelem, nagyság, nemesség. Nekem is ezt jelenti. És attól félek, hogy ha meghalok, ha jönnek az új eszmék, mindez elvész. Önről a férjem azt mondja, hogy lázítja az embereket. Tudom, hogy Ön Isten szolgája, hogy jót akar, de hadd kérdezzem meg: nem tart attól, hogy a változások elsodornak minket? Hogy ha egyszer a szegények fellázadnak, elsodornak mindent és mindenkit, ahogy a francia forradalomban is tették? Kérem, ne tartson érzéketlen úrinőnek, aki az emberektől elzárva egy elefántcsonttoronyban filozofálgat. Tudom, hogy az emberek nyomorban élnek, de ha jönne itt is egy forradalom, jobb lenne? Változna bármi is? Legfeljebb újabb urak jönnek, akik még kevesebbet törődnek velük. Így legalább biztonságban élhetnek.

- Én azt hiszem, a változások mindenképpen eljönnek. A kérdést úgy teszem fel, hogy vagy az élére állunk, vagy elsodornak minket. Még egy forradalmat nem élne túl ez a nemzet.

- Én ismerem a népünket. Itt nem lesz forradalom. Mégis félek… Sztalin terjeszkedik, előbb-utóbb elér a keze hozzánk is. Az egyetlen szövetségesünk Európában a fasiszta Itália. A németeknél, akikkel összeköt a történelem, Hitler úr készül átvenni a hatalmat. Félek, hogy ránk fogják kényszeríteni a forradalmat.

- Magyarország nem gyarmat. Az elmúlt évtizedben nagyon sok rossz történt velünk, de legalább a szabadságunkat visszanyertük, végre saját kezünkbe vehettük a sorsunkat. Isten előtti felelősségünk, hogy éljünk is ezzel. Nem lázítani akarom a népet azzal, hogy a Kalotot, a Kalászt, népfőiskolákat szervezek: azt szeretném, ha ez a nép tudatára ébredne az erejének és boldogabb, igazabb életet teremtene.

Egy pillanatra csend telepedett közénk. Néztük a kastélykertet és élveztük a délutáni napsütést. Pár perc telhetett el, mire az asszony megszólalt:

- Lehetséges, hogy a saját sorsomból indultam csak ki.  Néha úgy érzem, elátkozott helyen élek, valaki elátkozta a sorsomat. Tudja, ennek a helynek legendája van. A kastély építőjének két fia volt, s a kisebbik fiú, szülei akarata ellenére szerelemből házasodott, atyja megátkozta. Akkor még súlya volt a szónak: a fiú a kőszobában önkezével vetett véget életének, s búcsúlevelében csak ennyit írt: „Apám, az átok fogott”. Néha úgy érzem, a kastély minden kövét átitatta az átok, ezért vagyunk szerencsétlenek.

- Isten szeretete erősebb, mint az átok. Leányom, - szólalt meg belőlem a pap – Isten jobban szeret téged, mintsem valami buta, egykor kimondott szó árthatna neked. Bízz benne. Bízz a férjedben, aki őszintén szeret téged. Ne légy hálátlan.

- Nem akarok hálátlan lenni… - Csillant meg egy könnycsepp a szemében. – De olyan nehéz. Az Úr nem adott gyermeket nekem. Ha meghalok, egy távoli rokon költözik ide. Nem ilyen életet álmodtam. Nem, kérem, ne válaszoljon. Hadd mutassak valamit. – Ezzel felállt és intett, hogy kövessem; a magánlakosztályába vezetett. Az etikett szerint férfi oda nem léphetett be, de a papnak és orvosnak mindenhová bejárása van.  Az éjjeliszekrénykéjéről egy könyvet vett elő és a kezembe adta:

- Tudja, mi ez?

Belelapoztam: egy barokkos tipográfiájú imakönyv volt.

- Csak nem?

- De igen. Egy első kiadású Officium Rákóczianum. Ha reménytelennek érzem a sorsomat, esténként ebből imádkozom. Nehéz olvasni, de közben a Nagyságos Fejedelemre gondolok. Az ő élete is reménytelen volt, mégis mindig tudott Istenben bízni. Elég megfognom ezt a könyvet és úgy érzem, betölt valami titokzatos erő.

Leültem, én is olvasni kezdtem és az erő, amiről a méltóságos asszony beszélt, engem is betöltött. Talán egy óráig maradtunk ebben a furcsa néma imádságban, csak arra eszméltem fel, hogy a plébánosom szólongat.

Nem sokkal később más szolgálati helyet jelöltek ki nekem, szerettem volna búcsút venni a kastélybeliektől, de azok sajnos éppen Pesten jártak.

 

* - Beszél franciául?
- Igen hölgyem.

- Folytassuk franciául.

** az ellenreformációtól a II. Vatikáni Zsinatig a Katolikus Egyház szertartásrendje.

*** régi rend

 

1938

 

Majd egy évtized telt el, mikor a püspök atya újra a régi falumba nevezett ki plébánosnak. Sajnos a méltóságos asszony előző évben már meghalt, de a kastély ura meghívott magához. 1938-at írtunk, már megváltozott körülöttünk a világ, barna és vörös örvények között egyensúlyoztunk, de a kastély, bár megérezte az asszony hiányát, és annak ura változatlanul őrizte a régi világot. Farsang ideje volt, a szalonban ültünk le.

Hosszú ideig némán néztük a havas tájat, egyikünknek sem szándékozott megtörni a csendet. Végül a kastély ura szólalt meg:

- Főtisztelendő uram, hogy halad a munkájával? Látni már az eredményét?

- Még csak nemrég kezdtem meg a szolgálatomat, méltóságos uram. Tíz évvel ezelőtt még mintha mások jártak volna a templomba: inkább az öregek és a gyerekek, a középkorúak csak kötelességből, illemből. Most már a fiatalabbak is járnak.

- És nem örül ennek? – Nézett rám csodálkozva.

- Nem. Pártegyenruhában érkeznek, pártjelvények vannak rajtuk. Érezni, hogy nem azért jönnek, mert Istennel szeretnének lenni, hanem azért, mert a vezér, valamelyik zsebführer, rájuk parancsolt, hogy így nyerjék meg maguknak a falusiakat. Azt hiszem, ez még rosszabb, mint a köztársaságiak és a kommunisták vallásüldözése: azokat a szavakat, eszméket használják, amiben én is hiszek: Isten, haza, de kiforgatják ezeknek az értelmét. Amik nekem célok, nekik csak eszköz valamilyen sötét tervükhöz.

- Emlékszik, főtisztelendő uram? Tíz évvel ezelőtt ettől féltem én is. A nép az ereje tudatára ébred, de nem építeni, rombolni fog. Pár hete az ország tele volt szórólapokkal: „1938 a miénk!”. És tudom, hogy ebben a „mi”-ben se ön, se én nem vagyok benne. Csak ők. A nép, ahogy magukat nevezik, ami mögé bújnak.

- Csak Isten tudja, mit fog hozni ez az év. Szeretném hinni, hogy az év legfontosabb eseménye az Eucharisztikus Világkongresszus lesz, de én is félek, hogy valami gonosz készülődik. Ma Európa arra megy, amerre Hitler úr vezeti. Magyarország túl kicsi ahhoz, hogy katonailag vagy gazdaságilag ellenálljunk nekik. Csak az eszméinkben bízhatunk. A kereszténységben, a barna és a vörös tenger között, árván.

- A kereszténység, amit régebben meghaladottnak minősítettünk, most pedig hivatalos ideológiává tettünk. Tudja, úgy gondolom, hogy mi mindketten bűnösök vagyunk.

- Bűnösök, méltóságos uram?

- Igen. Talán nem személy szerint Ön vagy én, bár talán, ha nem is szóval, cselekedettel, de mulasztással mind a ketten vétkeztünk. Én nemes vagyok, az úri osztály tagja. Fiatalabb koromban hittem abban, hogy az ósdi eszméket el kell vetni, hogy egy liberális országot kell építenünk, aminek az alapja a szabad polgár. Hogy nem kell olyan vezéreszméket adni az embereknek, mint a hazafiság vagy a kereszténység, hanem rájuk kell bízni a döntést. Mi meggyengültünk, az ellenségeink viszont békében megerősödtek. És ez az úgymond liberalizmus, amit a többiek gyengeségnek tartottak, vezetett el a nagy háborúhoz, a forradalmakhoz és Trianonhoz.

- Én pap vagyok. Az én bűnöm az, hogy hagytam, hogy ideológia legyen azokból az eszmékből, amiket ön fiatalkorában megtagadott? – próbáltam megérteni a kastély utolsó urát.

- Igen. Az országot megcsonkították, de kaptunk egy esélyt a sorstól, hogy ebben a maradékban egy jobb országot építsünk fel. Nem sikerült. Ahelyett, hogy továbbléptünk volna, a múltba révedtünk, a liberalizmus előtti időkbe. Belefulladunk a neobarokk pompába.

- Én más úton járok. Én abban hiszek, hogy ha tudást és jólétet adunk az embereknek a hit mellett, egy virágzó ország születik.

- Nem érzi, hogy ön ugyanabba a tévedésbe esik, mint én fiatalkoromban? Csak éppen más eszme árnyékában?

- Isten él. Nem tudok mást mondani. Csak azt, hogy Jézus Krisztus nem egy eszme, ami hol divatba jön, hol kimegy abból, hanem egy élő isteni személy. Örök. Azt mondta: „Én veletek maradok a világ végezetéig”.

- Nem akarom bántani az ön hitét, azért sem, mert hamarosan már lejár az én időm is és szeretnék Istennel megbékélni halálom előtt, de hadd tegyem fel a kérdést: ha Isten örök is, a kereszténység, mint tömegegyház is az-e?

- Ezért élek, ezért lettem pap. Hogy a krisztusi üzenetet minden emberhez elvigyem. – Próbáltam ellenkezni.

- Látja, itt ülünk ketten egy kastélyban, ami hamarosan idegenek kezére kerül, és olyan eszmékről vitatkozunk, amiket pusztulásra szánt a történelem, ahogy minket is. Ön katolikus pap, nem lesznek gyermekei, az én házasságom is terméketlen volt. Az én eszmémet, a liberalizmust a nagy háború ítélte halálra, a kereszténységet pedig az elkövetkező évek fogják elpusztítani. Még nem tudom, hogy a vörös vagy a barna szín képviselői lesznek-e erősebbek, de hamarosan háború kezdődik, minden korábbinál pusztítóbb háború, s a kettő közül az erősebb, a kegyetlenebb lesz a győztes. Csak a mesékben győz az igazság. A valódi életben ennek nem osztottak lapot. Szerencsés vagyok, hogy én már nem élem meg.

- Én hiszek abban, hogy ami jó és igaz, az örök. Igaz, hogy nincsenek gyerekeim, de vannak híveim, akik akkor is tovább viszik a hitet, amikor én már nem leszek. Krisztus Egyháza majdnem kétezer év óta áll fenn, s fenn fog állni az idők végezetéig.

- Önnel ezt a hite vagy az esze mondatja? – Kérdezte, s ebben a pillanatban úgy éreztem, mintha ő lenne a Kísértő, aki saját legbenső félelmeimet fogalmazza meg.

- Azt hiszem, apáink hite halálra ítéltetett. Még él a nagyszülők nemzedéke, akiknek a világ rendjéhez hozzátartozott, hogy van a föld, a ház, az állatok, a termés, valahol lent, fent az Isten és a király, a kettő között meg a kastély és a plébánia. De néhány évtized és kihalnak, jól tudom, s nem lesz, aki hasonló hittel a helyükre lépne. Jön egy új nemzedék, aki kérdéseket tesz fel: miért kell ilyennek lennie a világnak? Mi az, ami örök és mi az, ami múlandó benne? Igazat kell adnom önnek, hatalmas tűzözön közelít a világ felé. Azonban, ha ennek az új nemzedéknek igaz válaszokat tudunk adni, akkor lesz majd, aki átvigye a hitet a világba, vagy inkább abba, ami megmarad a világból. – próbáltam ellenkezni vele.

- Csodálom az ön hitét, atyám. – Nem kerülte el a figyelmemet, hogy amióta ismertük egymást, most először szólított így, a szertartásos „főtisztelendő úr” helyett. – Talán azért tudom mégis megérteni, mert valamikor bennem is hasonló hit élt, csak másban. Tudja, a méltóságos asszony… Julianna. Nem lehetett gyerekünk. Ez engem is nagyon bántott… - Egy pillanatra elhallgatott. – De őt teljesen elemésztette. A Trianon utáni években szembe kellett néznem ezzel: hogy se a hazámnak, se a családomnak nincs jövője. És akkor úgy éreztem, valamit tennem kell. Mindegy, hogy mit, csak ne maradjak tétlen. És akkor építkezni kezdtem.  Nem azért, mintha nem lett volna elég szép vagy nagy a kastély. Nem. Azért, hogy a feleségemnek, a népemnek megmutassam, hogy igenis, mindig érdemes, mindig kell küzdeni, építeni, még akkor is, ha nincs remény.

- És megértették?

- Nem. Hiába lett szebb, hiába csináltattam egy borospincét is hozzá, halott maradt a kastély. A feleségem nem mosolyodott el, az idegenek meg kivagyinak, hazafiatlannak tartottak, hogy a tragédia idején is csak a pompára tudok gondolni. Megvádoltak, hogy háborús nyerészkedő vagyok, aki mások halálából csinált pénzt... Hittem, hinni akartam, de semmit sem értem el. Most már lemondtam mindenről. Csak a halált várom. Ha szerencsém van, korábban halok meg, mintsem még a nyomai is eltűnjenek annak a világnak, amiben születtem. Amiben hittem.

Örülök, hogy eljött hozzám. Tudja a feleségem nagyon tisztelte önt, pedig talán ha egyszer beszélgettek.

- Igen, a méltóságos asszony nagyon finom lelkű hölgy volt... – Emlékeztem. – Azt hiszem, ő megtalálta a hitét. Amikor itt voltam, megmutatta nekem az imakönyvét.

- Valóban? – Kérdezte hirtelen támad érdeklődéssel. – Azt hittem, csak én tudok erről a könyvről.

- Amikor a kezembe adta, éreztem, hogy a lelke legtitkosabb rekeszét nyitja meg előttem. Ő megtalálta arra a kérdésre a választ, amiről egész délután beszélgettünk. A hit. Talán igaza van és a kastélynak hamarosan újabb ura lesz, akinek ez nem lesz más, csak néhány kő és fal. Talán az én munkám is terméketlen, az emberek elfelejtenek, nem lesz tündérkert ez a föld, a templom kiüresedik... De az ő imái megmaradnak.

- Elszálltak a szavak... És az imakönyvet azóta sem nyitotta ki senki sem.

- Erre a kérdésre csak az idő fogja megadni a választ, vagy ahogy én gondolom, Isten.

- Az idő... – Gondolkodott el. – Akkor én ezt a választ nem fogom megtudni. Kér még egy kávét? – Bólintottam és ő csengetett, mire belépett a komornyik. Nem tudom miért, de valahogy rossz érzés fogott el, amikor ránéztem. A szeme sarkában rosszat sejtető mosoly bujkált...

 

1986

 

-És? – kérdeztem a plébános urat. – Mi történt aztán?

- A méltóságos úr még abban az évben meghalt. Én temettem. A kastély egy távoli rokonra, a méltóságos asszony unokatestvérének fiára szállt, ő mindvégig idegen maradt. Nem herdálta el vagyont, de nem is őrizte úgy, mint énjének részét. A többi tényt ismeri a történelemkönyvekből. Revízió, zsidótörvények, háború, német megszállás, felszabadítás… - Bár a nyolcvanas években hivatalos kifejezést használta, a hangjából éreztem, hogy a szovjet bevonulást ő nem így élte meg. Majd hozzátette: - Ennyi volt a történet, amit el akartam mesélni.

Én azonban éreztem, hogy valamit még nem mondott el. – Kérem, mesélje tovább.

- De önnek már biztos nincs ideje, holnap munkanap van, nekem meg misét kell bemutatnom. Már harangoznak.  Szívesen itt tartanám estére, van hely a plébánián, de gondolom, holnap dolgoznia kell.

Valóban, dolgoznom kellett volna másnap, de azt is tudtam, hogy szó nélkül elengednek.

- Ha a plébános úr megengedi, akkor telefonon felhívnám a főnökömet és maradnék ma estére.

- Van kedve részt venni a szentmisén?

- Tegnap este már voltam az otthoni templomban, de örömmel mennék, ha szabad.

 

A templom olyan volt, mint a vidéki templomok általában, aki egyet megérzett, már ismerős mindegyikben. Öreg, időtlenség illat, keményre vasalt ministránsruhák, megszentelt paraszt barokk bútorok, a márvány szenteltvíztartó oldalán kikristályosodott só szemcsék. A sekrestye közepén sötétre barnult feszület, alatta a pápa és a püspök képe. Az előző színes, látszik, hogy Olaszországban nyomtatták, a második fekete-fehér fénykép.

A hívek lassan szállingóztak, csengetésre sem telt meg a templomhajó, de a kevesek, akik eljöttek, lélekben is jelen voltak. Néztem az öregasszonyokat, rajtuk kívül csak pár apró unoka volt a templomban, az ajkuk akkor is mozgott, amikor csak a pap imádkozott. Jó volt közöttük lenni, lélekben összefonódtak az imáink. Valaki egyszer azt mondta, hogy a katolicizmusának a lényege, hogy bárhova is veti is a sors, otthon legyen; mert minden templom az otthona.

Eszembe jutott mit mondott a plébános úr fél évszázaddal korábban: a nagyszülők nemzedéke néhány évtized alatt ki fog halni – úgy látszik tévedett. Az a nemzedék valóban kihalt, de mások léptek a helyükre. Ezt neki is látnia kell; akkor viszont miért tartotta fontosnak, hogy ezt a mondatát elismételje nekem?

Az áldás után bementem a sekrestyébe, az atya épp a mise utáni imákat mormolta, még a zsinat előtti rítus szerint: „...qui non ex sanguinibus, neque ex voluntate carnis, neque ex voluntate viri, sed ex Deo nati sunt...”*. Amikor befejezte, megcsókolta a stólát és hozzám fordult:

- Nincs kedve egy kicsit sétálni?

- De igen, örömmel. Merrefelé megyünk?

- Azt hiszem, tudja.

 

* János evangéliumának bevezető sorai, amit régen, minden szentmise végén elimádkoztak: „akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek”

 

1944

Már eltűnt a világ színe, csak árnyékok látszódtak; a derengésben a kastély körvonalai sejlettek. Az épület őrizte még a méltóságát, de a bejárat felett már Lenin neve állt. A plébános úr megállt a kapuban:

- Látja? A falak még állnak, de semmi több. Az új urak költöztek bele. Irodák, ebédlők. Ahol anno a kávét ittuk, most ízetlen menzát főznek.

- Keserűséget érez, atyám?

- Nem, azt hiszem nem. Már túl sok rosszat láttam a világból, nem tudok se meglepődni, se nekikeseredni. Nem tudom, hogy ez-e a jobb, vagy az lett volna kíméletesebb, ha az egészet földig rombolják, a régi világgal együtt. De nem ezt tették: a kápolnát lerombolták, a kastélyt kifosztották, de a megrontott épületet néhány év múlva új célra használták fel; az állami gazdaság költözött bele. Sok szörnyűséget láttam már, így ne haragudjon az egyenes szóért: úgy érzem, hogy nap, mint nap megerőszakolják a falakat.

Tudom, most azt hiszi, harag van bennem, de nincs. – tette hozzá.

- Nem sajnálja a régi világot? Két évszázad minden munkáját, a méltóságos asszony terméketlen fájdalmát, az úr álmait? A múltat, amit elvettek tőlünk? – Kérdeztem, bár tudtam, a plébános úr nem az a valaki, akit jogom lenne számon kérni.

- Sajnálom, persze, hogy sajnálom, hiszen a fiatalságom a régi álmaim is romokká lettek a falakkal együtt, de én csak ezt veszítettem el, nem többet.

- Van több mint az eszme, a hit?

- Ön tanult városi ember, – éreztem a mosolyt a hangjában – higgye el, hogy van.  A filantróp széplelkek azt hiszik, hogy az eszme, a hit az emberi lét legmagasabb mércéje, de ezek még sohasem éltek.

- Nem éltek? Hogy érti ezt atyám?

- Egyszer sem vizeltek be a frontvonalon, ahogy a golyók a fejük felett sivítottak. Nem próbálták meg még bajtársuk széteső testét gyolccsal összekötni, nem spriccelt még az arcukra a mellettük álló társuk agyveleje. Nem ismerték meg a rettegést, ahogy a postás közelít, hogy vajon nem a férjük, fiuk, kedvesük halálhírét hozza-e. Nem álltak még akasztott ember rángatózó teste alatt. Nem feküdtek még a sarokban összeverve, megkötözve, nézve, hogy a gyereklányukat megerőszakolják. Az eszeveszett éhséget, amikor a tulajdon gyerekük elől lopják el az élelmet. Nem, ezek elolvasnak pár könyvet és azt hiszik, hogy ismerik az életet, és ami még rosszabb, elhiszik, joguk van ítélkezni, hiszen nem követték el azokat a bűnöket, amiket nem is volt alkalmuk.

Mi tulajdonképpen szerencsések voltunk: nekünk már ’44 őszén véget ért a háború. Legalább a nyilas őrületet elkerültük, igaz az összes többi ránk zúdult. Átzúgott felettünk a front és elárasztottak Sztalin ütött-kopott seregei. A 2. Ukrán Front katonái már eleget harácsoltak a közeli városokban, de az asszonyi húsból és a hadifoglyokból sohasem lehet elég. Azt kívánom önnek, sohase kelljen azokat látnia, amiket nekem.

Én szerencsés voltam, mert mint papot babonás tisztelettel néztek a vörösök is. Ha a túlélésen túl van még miért hálát adnunk, akkor az az, hogy nem tartott sokáig. Állítólag, parancsba kapták, hogy november 7-én már Budapesten kell megtartani a felvonulást, sietniük kellett, hamar tovább vonultak. Utánuk csak romok és élőhalottak maradtak.

- És mi történt azután? Jött a lázadás, a forradalom, a rombolás? Az emberek az élettelen tárgyakon álltak bosszút a holtakért, az élők szenvedésért?

- Nem azonnal. Ez a nép évszázadok alatt megtanulta szótlanul tűrni a sorscsapásokat, eszébe sem jutott, hogy bosszút álljon. Amikor a front elvonult, aki még élt, előjött, elkezdték összeszámlálni a holttesteket, gyógyítani a sebesülteket, vizet adni a megtörteknek, eltakarítani a romokat. Aztán folytatni mindent, mint annak előtte. Pedig valami megváltozott. Emberemlékezet óta nem kellett ilyen csapásokat elviselniük az embereknek. A két világháború kegyetlen volt, de valahol a távolban zajlottak, a lenin fiúk és a tiszti különítményesek, bár szadisták voltak, de keveseket öltek meg, a nácik csak a zsidókat és a cigányokat vitték el, az élet látszólag változatlanul folyt tovább. De a fronttal olyan rettenet köszöntött rájuk, olyan irracionális, egyetemes félelem, amit soha nem tapasztaltak meg a tatárjárás óta, de az már csak mese volt, történelem. A lelkekben valami megtört. Még én, akinek hivatása, hogy a lelkekbe lássak sem tudtam, hogy megfagyni, vagy robbanni készülnek.

- És akkor miért alakult minden így?

- Amint a front átvonult felettünk, megjelentek az agitátorok. Volt, akin gimnasztyorka volt, orosz egyenruha, másokon nyakig felhúzott nadrág és zakó, de szigorúan nyakkendő nélkül. És elkezdték felvilágosítani a népet. Hogy minden nyomorúságoknak a papok és az urak az okozói. Hogy vége az elnyomásnak, jön a szabadság, mindenki kap földet és nem kell senki előtt megalázkodnia.

- És elhitték ezeknek a gyüttmenteknek, hogy minden, amiben eddig éltek hazugság volt?

Pillanatra elgondolkozott, de éreztem, inkább csak azon, hogy hogyan öntse formába a régen megfogalmazott gondolatait:

- Egyszerű válasz lenne, ha azt mondanám, hogy megszokták, hogy mindig az erősebbnek higgyenek. Talán ez is benne volt, de amikor utat nyitottak a gyűlöletüknek, azt nem parancsra tették, hanem önként. Lelkesen. Amikor elindultak a kastély felé, hogy kifosszák, megpróbáltam eléjük állni, de ahogy közeledtek felém, megijedtem. A hang a torkomon akadt, lebénult a testem. Csak álltam, hagytam, hogy szó nélkül kikerüljenek és menjenek pusztító útjukra. Megéreztem, hogy évszázados gyűlölet munkál bennük, nincs se ember, se Isten, aki meg tudná őket állítani. Ebben a pillanatban értettem meg a Sans-culotte-tok gyűlöletét: a rombolás-vágyat. Le akarták rontani azt a világot, ami nem volt képes se boldog életet adni neki, se megvédeni őket.  Azoknak az osztályoknak a tehetetlen haragját, akik építeni nem tudnak, talán azért, mert nem is engedték meg nekik, ezért a pusztításban élik ki magukat. Azt hiszem, ezt az ősi ösztönt ébresztette fel bennük az a néhány elvtárs… Azt hiszem, nagyon okosak voltak: sejtették, hogy olyan erőt szabadítanak fel, aminek a mi régi világunk nem képes ellenállni.

- Nem tudott semmit sem tenni…

- Csak, azt, amit egy pap tud ilyenkor tenni. Visszamentem a templomba és a breviáriumot imádkoztam. Egymás után az imaórákat. Minden egyes szót hétszer megismételtem magamban, hogy hátha rábukkanok arra, hogy Isten mit akar nekem üzenni. De Isten hallgatott. Egyedül voltam. – Egy pillanatra elhallgatott és utána majdnem suttogva folytatta:

- Talán titokban abban reménykedtem, hogy ha a kastély elpusztításával végeznek, odajönnek és a templomot is lerombolják. Ne nevessen ki, mert utólag már komikus gondolat, de abban bíztam, hogy a templommal együtt engem is elpusztítanak. Hogy életemet adhassam Krisztusért, hogy ne kelljen látnom a világom pusztulását. Talán könnyebb lett volna. A vértanúk sorsa könnyebb, mint a túlélőké.

- És nem jöttek?

- Nem. Ott töltöttem az egész éjszakát, a másnap hajnalig. Akkor harangoztam, felvettem a miseruhát, ugyanazt, amiben ma is látott és az üres templomban bemutattam a Szentmisét.

- Köszönöm, hogy elmesélte… – Még akartam valamit mondani, de abban a pillanatban kutyaugatás hallatszott mellettünk. A pap elmosolyodott:

- Úgy látszik, még a természet is tiltakozik az emlékezés ellen. Induljunk vissza a plébániára, már így is szidást kapunk, hogy a vacsora kihűlt.

Amikor visszaértünk a faluba, mintegy lábjegyzetként hozzátette a beszélgetéshez:

- Másnap elmentem a kastélyhoz, illetve ahhoz, ami még maradt belőle. A kápolnát lerombolták. Körbenéztem, de szerencsére nem volt ott Oltáriszentség, így csak romboltak, de nem gyaláztak meg semmi szentet. A kastélyból csak a falak maradtak. A könyvtárból a könyveket vagy elhordták, vagy, ami értéktelennek tűnt a szemükben, kidobták és elégették. Úgy látszik, a századunk történelme a könyvégetések krónikája. A festmények közül többet láttam később a falusiaknál, de sajnos a Munkácsy képeket, amiket anno a méltóságos asszony büszkén mutatott, nem láttam többet. Néhány éve egy nagy kommunista házában jártam, az anyósának vittem el az utolsó kenetet. Tűrte a látogatásomat, de amikor végeztem, megmutatta a tyúkólat: a porban ott volt az a porcelán, amin régen még nekem szolgálták fel az ebédet. Parasztgőggel mondta: Régen a grófok ettek belőle, most a csirkéim. Nem válaszoltam neki, csak elköszöntem. Ha ez okoz neki boldogságot, még én sem tudok neki mit mondani. De hazaértünk, hozzuk rendbe magunkat a vacsorához!

 

1986

 

Csendben ettünk, a záró asztali áldás után szólalt csak meg a Főtisztelendő Úr.

- Azt hiszem, most már érti, hogy miről beszéltem délután. Hogy vannak olyan bűnök, amikre bocsánat van, de helyrehozni nem lehet. A falusiak leromboltak egy világot, amit soha senki sem tud helyrehozni. Élő lelkiismeret-furdalásként ott vannak a kastély falai. Ez az a bűn, amit nem tudunk sohasem felejteni, amire nem tudunk feloldozást nyerni…

- Tudunk? Hogy érti, hogy tudunk?

- Mert ez az én bűnöm is. Ennyi év alatt eggyé váltam a faluval, a népével. Közöttük lehetnek ártatlanok, hisz nem mindenki volt ott, de én nem lehetek az. Én nem tudtam megmutatni nekik a hit világát. Én nem tudtam nekik olyan életet adni, ami ellen nem kell lázadniuk. Az én Istenem nem védte meg őket, amikor a vörösök bevonultak. Mea culpa, mea maxima culpa.

- Akkor bűnösök vagyunk, mert a kastély sohasem fog felépülni és a régi világ sem jön vissza.

- Ha bűn az, hogy eltűnt az a világ… Tudja, néha rám tör a kétség. Mert a paraszt még sohasem élt olyan jól, mint most, s vajon az, amit én adni tudtam neki, nem kevesebb-e, mint ez? Nem lehet, hogy csak én látom a lelki ürességet, a kilátástalanságot? Lehet, hogy csak nekem fáj, hogy a templom üres, hogy a fiatalok a városba menekülnek? Azt hiszem, az Úr ennek a kísértésnek a keresztjét helyezte a vállamra. Ez sokkal nagyobb teher, mint amikor bevittek az ÁVO-ra. Ott egyszerűbb volt a világ, tudtam ki van ellenem, de azt is, hogy Isten ott van velem. De amikor az ember nem tudja, mi az a jó itt a földön, amiért küzdenie kell… Ez a legnagyobb kereszt.

- Én azt hiszem, bocsásson meg, atyám, hogy a kérdés már idejétmúlt. A kastélyból csak a falak maradtak, a lényege, amitől több, volt, mint egy épület, megbecstelenítve. A család kihalt, vagy elmenekült, a címeket eltörölték, a falusiak nem törődnek a múlttal, csak a jelennel… Már csak önben él a kérdés: miért? Ha ön képes lenne a felejtésre, vagy meghalna, ennyi sem maradna. Azt hiszem, bármennyire is fájdalmas, le kell zárnunk a múltat. Inkább a jövővel kellene foglalkoznunk. Hogyan tudjuk megmutatni az embereknek, hogy van még jövő, hogy nem kell elmenekülni a faluból, hogy a test igényein túl még van más is… – Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy ennyire őszinte legyek vele, de kibukott belőlem. A pap egy pillanatra elgondolkozott:

- És ehhez van más alap, mint az elveszett múlt?

- Kell, hogy legyen. Mert a múlt már nincs, lerombolták, ellopták, megerőszakolták. Kell, hogy valami legyen, mert Isten örök. Ami elveszett, a régi világ, csak nekünk volt fontos, embereknek. Ami értékes, ami maradandó, az mind Istenben van. Talán túlságosan ragaszkodunk a mi kis emberi dolgainkhoz.

- Mint a haza?

- A hazának csak akkor van értelme, ha Istenben tudjuk megfogalmazni. Ha meg tudjuk mondani, hogy mi az az Isten által adott feladat érték, amit csak mi tudunk őrizni, akkor megmaradunk, de ha nem…

- Akkor a kastély sorsára jutunk. – Fejezte be a mondatot a plébános.

- Igen. Akkor szép lassan elporlunk. – Magam is megijedtem a saját szavaimtól.

- Ha józan ésszel gondolkodom, akkor igazat kell, hogy adjak Önnek.  Mégis… Van valami irracionális remény még, amiről nem beszéltem. Jöjjön velem!

 

Felmentünk a padlásra, határozott léptekkel odalépett egy öreg utazóládához. Kinyitotta, a ruhák alól kivett valamit és a kezembe adta. Miközben nézegettem, halkan beszélni kezdett:

- Ezt nem mondtam még el senkinek sem. Akkor sem, amikor az ÁVO-n kihallgattak. Amikor másnap elmentem a kastély romjaihoz, igaz, a kápolnában semmit sem találtam, de bementem a kastélyba is. A hálószobában, illetve a helyén, az összetört bútorok között találtam. Tudja, mi ez?

- Igen… A Rákóczi-féle imakönyv, amiből a méltóságos asszony mindig vigasztalást kapott.

- A rombolás közben ez az egy maradt meg. Amit nem égettek el, nem loptak el. És látja, ezért tévedett, mert valami megmaradt a régi világból, nem csak a kétségeim. És amíg ez az imakönyv még létezik, amíg nem vész el, addig még van remény. Amíg ezt a kezemben tartom, addig még újraépülhet a kastély és vele egy boldogabb és szebb haza is. Ha ez is elvész, igazat fogok adni Önnek.

Egy pillanatra elszégyelltem magam előbbi kétségeimért: a majd három évszázados könyv, amit a kezemben tartottam megcáfolt minden rációt. Egy pillanatra mindenkinek a hite belém áramlott, akik eddig imádkoztak belőle. És végül csak ennyit tudtam mondani:

- „A kéziratok nem égnek el”…

 

Aznap este már alig szóltunk egymáshoz. Visszamentünk az ebédlőbe, a pap a pohárszékhez lépett, kivett belőle egy évtizedes tokajit, olyat, amit csak ünnepnap szokás megbontani és a csorbult kristálypoharakba töltött egy-egy kortyot. És koccintottunk arra a bizonyos, talán soha el nem jövő, de mindig remélt boldogabb, szebb jövőre.


Kapcsolódó képek:

Tetszett a történet?
Szavazatok: 0
Átlag:

Rozványi Dávid | 2013.05.26 17:28

A novellából (kisregényből?) készült darabot 2013. június 4-én 12 órakor mutatják be Mezőkövesden :-)

Jelentkezzen be, hogy hozzászólhasson a történethez!

toplista

A legolvasottabb történetek

1.

Alkohol - idézetek

2010.08.25 18:22
Megtekintve: 45637 alkalommal

2.

Mondókák óvodásoknak

2010.01.19 17:12
Megtekintve: 17983 alkalommal

3.

Anyáknapi versek

2010.04.05 12:36
Megtekintve: 15737 alkalommal

4.

Robot

2010.03.22 06:06
Megtekintve: 13437 alkalommal

5.

Zakuszka

2010.01.15 13:04
Megtekintve: 11630 alkalommal

válogatás

Véletlenszerűen kiemelt történetek

1.

Selyemszálak (I)

2012.02.14 09:15
Megtekintve: 2974 alkalommal

2.

Végzetes kívánság

2013.04.05 07:47
Megtekintve: 1223 alkalommal

3.

Mákos bejgli

2009.11.09 22:42
Megtekintve: 7177 alkalommal

4.

Idő

2011.09.01 12:37
Megtekintve: 3624 alkalommal

5.

A GYÓGYÍTÓ, AKI NEM TISZTELTE A HALÁLT

2013.11.21 14:37
Megtekintve: 887 alkalommal

hozzászólások

Legutóbbi hozzászólások

(2015.12.06 09:09)

(2015.09.29 00:22)

(2015.09.27 00:13)

(2015.09.26 23:59)

(2015.09.24 22:18)

(2015.08.09 14:29)

(2015.03.08 11:42)

(2015.02.06 20:41)

(2014.09.09 21:45)

(2014.07.13 15:40)

Képes ajánló