Történetek Novella


Rozványi Dávid

Történetek:

77

Átlag:

Hozzászólások:

Kávémesék: H-pont

2011.11.22 12:20 | Rozványi Dávid

A szobában kellemes félhomály, halk zene és furcsán ismerős illat fogadott. Bevallom, kicsit zavarban voltam, életemben először mentem el masszírozásra… Illetve helyesebb, ha úgy fogalmazok, először mentem el hivatalos masszírozóhoz, a szerelmemmel régebben már részesítettük egymást ebben az örömben, de az más volt. Gondoltam, egy lazítós hétvége megkoronázása lenne egy ilyen kezelés.

Most, feszültem az elmúlt hónapok hajtása után, úgy döntöttem, egyszer megpróbálkozom egy hivatásossal is. A hölgy a sarokban ült, csak a körvonalait láttam, a helyiségben csak az ágy mellett égett pár illatos mécses. A hangja alapján nálam pár évvel öregebb, kedves nő lehetett.

- Kérem, vetkőzzön le.

Levettem a pólómat, az órámat és a gyűrűmet, de ez nem volt elég.

- Kérem teljesen. A szemüvegét is. A stresszt az egész testből ki kell masszíroznom.

Különös érzés volt, hogy meztelenül állok egy idegen nő előtt, de arra gondoltam, hogy ez olyan, mintha az orvosnál lennék. S mintha nem csak a ruhámat vettem volna le, hanem minden napi gondomat is, mintha nem csak a testemet, hanem a lelkemet meztelenül látná.

- Kérem, feküdjön fel hasra és teljesen engedje el magát. Egy különleges keveréket csináltam önnek.

Elmosolyodtam magamban; valószínűleg minden vendégének ezt mondja, de hát Istenem, ilyen a marketing…

Először a lábfejemet vette kezelésbe. Hihetetlenül finom volt.

- Ez fantasztikus… Hogy csinálja? - mondtam elismerőleg

- Csak lazítson. Engedje el magát és élvezze.

- Még sohasem voltam masszírozáson, de ha tudtam volna, hogy ilyen jó dolog… Még a lelkem is megújul benne.

- Egy jó szakember az ügyfél lelkére is figyel. Hisz az ezoterikában?

- Katolikus vagyok, de nem zárom ki, hogy legyenek olyan dimenziók, amiket még nem ismerünk. „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek. Álmodni képes.” – idéztem a Hamletet.

- Tudja a lélek nagyon fontos. Ha csak a testet frissítjük fel, de a lelket nem, semmit sem ér a kezelés. Aki hozzám jön, testi fájdalmakra panaszkodik, de sokszor valójában a lelke beteg. Ha ezt figyelmen kívül hagynám, nem érnék el eredményt.

A kezei lassan haladtak felfelé a combomon.

- Mondja, hosszú időre jöttek?

- Nem csak hétvégére. De nagyon tetszik a hely. Ön is itt lakik?

- Nem, én Rusznán lakom, csak itt dolgozom.

- Ruszna? – Egy halálraítélt emlék támadt fel bennem. – Egy régi ismerősöm is onnan származik.

- Hogy hívják?

- Nem hiszem, hogy ismeri. – Valójában a szerelmem volt az illető. Az a szerelem, ami csak egyszer adatik meg az ember életében, legyen bármilyen mocskos és bűnös is, nem lehet elfelejteni. Tudtam, hogy bűnös kapcsolat volt, ő már házas volt, három kislánnyal, emlékeztem arra, mennyit őrlődtünk, mennyire nehéz volt a szakítás, mintha kitépték volna a szívemet, mégis: abban a pár hónapban végre önmagam lehettem, énemnek az a része, amit addig eltemettem és megtagadtam.

A nő szerencsére megértette és témát váltott.

- Tényleg nem masszírozta magát még senki sem?

Furcsa dolog a meztelenség és az érintés kombinációja. Ahogy olyan helyekre ért, ahol eddig csak nagyon kevesen jártak, úgy éreztem, mindent el kell mondanom.

- De igen. A szerelmem.

- Egy szerető kézzel nem tudok versenyre kelni…

- Nem is kell. Rossz vége lett.

- Egy régi szerelem?

- Igen. Tudja, hogy van ez… Találkozik egy férfi és egy nő, valami vibrál közöttük, láthatatlanul, kimondatlanul, nem tudják, ki tegye meg az első lépést és hogyan…

- És végül, ki volt a merész, aki megtette azt a bizonyos lépést? – Kérdezte olyan hangon, mint akit nem is érdekel a téma, csak nem akarja, hogy elakadjon a beszélgetés.

- Ő. Kollegák voltunk. Túlóráznunk kellett, hozott valami anyagot. Nem emlékszem arra, hány óra volt, csak azt, hogy bár tavasz volt, kint már besötétedett… A papírt az asztalomra rakta és annyit mondott, hogy látja, hogy feszült vagyok, hogy sok a munka, de egy percre dőljek hátra. Masszírozni kezdte a vállamat. Nagyon jó volt. Abban a pillanatban tudtuk, hogy elvesztünk, még ha nem is vallottuk be magunknak. Legközelebb én álltam meg mögötte. És tudja, hogy van: hogy jobban a másikhoz hátához férjünk, egyre több gombot gomboltunk ki, aztán… Nem untatom?

- Nem. Értem én. Szóval nem volt más, csak szex. Ne mozogjon! Feküdjön nyugodtan! – Szólt rám tanítónénisen.

- Nem. Amikor először láttam, éreztem, hogy összetartozunk. Nem tudtam róla semmit sem, csak annyit, hogy talán ő az a felem, akit egész életemben kerestem. És a fizikai érintkezés, igen, talán az erotika döntötte le a falakat. Egymásra találtunk.

- Ő is szerette magát?

- Ez jó… Mintha az egész testem újjászületne… Igen, azt hiszem, szeretett. A maga módján. Volt benne valami birtokolni akarás is. De azért nagyon szeretett. Tudtuk, hogy reménytelen, házas volt, gyerekei voltak, a férje jól keresett, nem volt semmi esély arra, hogy boldogok legyünk, még ha szerelmeskedés közben néha ábrándoztunk is egy közös életről. Tudtuk, hogy halálraítéltek vagyunk.

- Nehéz lehetett.

- Igen. Ráadásul a kollégáink, az ismerőseink, a barátaink mind ellenünk voltak. Lassan már csak titokban találkozgathattunk, szegény mindig rettegett, hogy lebukik a férje előtt. Pokol volt az élete. Megpróbált menekülni előlem, mindig veszekedett velem, ha találkoztunk, de ha átöleltem és megcsókoltam, elveszítette a fejét és a haragját és egyek voltunk.

- Nehéz lehetett elhagynia egy ilyen nőt. Aki ennyi mindent vállalt magáért. – Mondta közömbös hangon. Lassan a vállaimhoz ért a kezeivel.

- Nehéz volt elveszítenem. Aznap úgy éreztem, hogy véget ért az életem. De ő hagyott el.

- Ő?

- Ő mondta ki. Azt mondta nem bírja tovább, nem érek meg neki ennyit. Feladja.

- És maga?

- Elengedtem. Tudtam, hogy tényleg felőrlődik ebben a szerelemben. Hogy nincs jövőnk. Hogy szabadon kell engednem. Nagyon nehéz volt. Egy ideig reménykedtem, hogy talán mégis, hogy csak átmenet, hogy legalább a barátság megmarad. De nem.

- Egy nőnek még nehezebb a szakítás.

- Igaz. Azt hiszem, titokban hálás voltam neki, hogy ő mondta ki, hogy vége. És láttam rajta, hogy ezért ő még jobban szenved, mint én. Nem csak a szerelem, a szerelem emléke is gyilkos volt. Utána még sokszor összefutottunk, de egyszer sem láttam felszabadultnak. Soha nem hallottam többet az őszinte nevetését. Mintha éveket öregedett volna.

- Nem is beszéltek azóta?

- Nem. Egyszer megpróbáltam, de iszonyatos veszekedés lett belőle. Én voltam a hibás mindenért.

- Nem azt mondta, hogy ő hagyta el?

- De igen. Azonban ő úgy látta, hogy nem lett volna szabad belemennem. Hogy tudhattam volna, hogy ő hol ezt, hol azt mondja, hogy nincs súlya a szavának, de azzal, hogy elengedtem, mindent összetörtem. És tudja, mi a legviccesebb?

- Mi?

- Hogy valóban én vagyok a hibás, de nem azért, amiért ő gondolja.

- Hanem?

- Hanem azért, mert szerettem. Hogy olyat adtunk egymásnak, amit még soha senkitől se kaptunk. Hogy olyan őrült boldogságot ismertünk meg egymás mellett, amit azelőtt még soha. Hogy emiatt az eddig életünk szürkének és értéktelennek tűnt. Ezt vettem el tőle. Hogy vissza kellett térnie ahogy ő mondta, a dögunalomba. Ezért voltam hibás. Néha arról álmodozom, hogy egy nap elé állhatok, de már nem tudom, merre jár és csak annyit mondok: „bocsáss meg”.

- Nem próbálta meg, amíg lehetett?

- Nem lehetett. A gyűlölet már annyira elhatalmasodott rajta, hogy ennyit sem hallgatott volna meg tőlem. Teljesen megváltozott. Azelőtt egy gyönyörű vonzó, fiatal nő volt, akit a férfiak megnéznek az utcán. Utána megtört és megöregedett. És ezt sem tudom magamnak megbocsátani. De hagyjuk ezt. Nagyon finom ez az illat. Olyan ismerős, csak nem tudom honnan. csak azt, hogy valami kellemes emléket idéz fel.

- Ugye nem hitte el, hogy direkt magának csináltam a mai kezelésre?

- Bevallom, nem. Érzem, ahogy behatol a pórusaimba. Fantasztikus. És a keze… Mondja, nem fárad el napközben?

- Dehogynem. De ma maga az egyetlen ügyfelem, így készültem.

- Köszönöm. Furcsa dolog, de úgy érzem, mintha már évek óta ismernénk egymást…

- Talán azért, mert rusznai vagyok…

- Lehet. Nem haragszik, hogy ennyi butaságot elmondtam?

- Dehogyis! Így a lelke is megtisztult ma estére.

- Igen. Nagyon jó, amit a karjaimmal csinál. De akartam még valamit kérdezni.

- Mondja csak!

- Egy kérdés, talán csak olyan városi legenda. Tudja a szerelmem azt mondta, amikor elkezdett masszírozni, hogy van az ember hátán egy pont, a H-pont, amit ha ügyesen megnyomnak, leáll az illető szíve és a halottkém se tudja megállapítani, hogy gyilkosság történt.

- Valóban van olyan pont, ha befejeztem, majd visszatérünk rá. Valóban van, de ezt hiába keresi a könyvekben. Erről csak azok tudnak, akiket a köznyelv boszorkánynak hív…

- A szerelmem sokszor mondogatta, hogy vigyázzak vele, mert ő igazából egy boszorkány… Persze nem igaz. Valójában csak egy hétköznapi, szürke nő volt, csak addig láttam másnak, amíg tartott a szerelem.

- Ezt kár volt megmondania neki… A boszorkányok sok mindent megbocsátanak, csak azt az egyet nem, ha kinevetik őket… Ne feszítse meg az izmait! Csak lazítson. Szóval ilyen dolgokról beszélgettek?

- Igen. Emlékszem, azt kértem tőle, hogy nyomja meg azt a pontot… Legalább boldogan halok meg.

- Ez butaság volt. Az embernek nem boldogan, hanem megtisztultan kell meghalnia.

- Akkor még nem hallhatok meg… Még nem bocsátott meg nekem.

- Sokan azt hiszik, hogy ha kiélvezték az életet, akkor halnak meg boldogan. Pedig nem. A jó halál, szerintem az, amikor az ember adósság nélkül tud átlépni a másik dimenzióba.

- Ha már mindenről lemondott, mint a buddhisták?

- Nem, nem pont erre gondolok. Hanem arra, hogy már minden feladatát teljesítette a világban, ha csak jó nyomot hagy maga mögött. Ha csak egy ember is van a földön, aki gyűlöli, akkor még nem szabad. Akkor, hiába hal meg, a lelke vándorolni fog az ég és föld között… Meztelenül, dideregve.

- Tehát amíg gyűlöl engem, addig nekem sem lenne szabad meghalnom? Néha teher az élet, ilyen áron. Ha nem mások szeretete, hanem egyvalakinek a gyűlölete miatt kell még élnem…

- Egy pillanat. – Gyengéden megsimogatta a kezemet. – Készen vagyunk. Mit kérdezett még? Igen, a H-pont. Itt van.

Éreztem, hogy az ujjai visszatértek a hátamra, olyan közel volt hozzám, hogy a haja cirógatott.

- Meg van! – majd egy pillanat múlva megváltozott hangon, amit régen jól ismertem és szerettem, hozzátette: - Megbocsátok, kedvesem.

Csak egy nyomást éreztem a szívemben és a sötétség jótékonyan körülölelt. És abban a pillanatban arra is rájöttem, hogy az illat, ami a szobában fogadott, kinek a parfümjére emlékeztetett…


Kapcsolódó képek:

Tetszett a történet?
Szavazatok: 1
Átlag:

Ehhez a történethez még nincsenek hozzászólások!

Jelentkezzen be, hogy hozzászólhasson a történethez!

toplista

A legolvasottabb történetek

1.

Alkohol - idézetek

2010.08.25 18:22
Megtekintve: 45895 alkalommal

2.

Mondókák óvodásoknak

2010.01.19 17:12
Megtekintve: 18218 alkalommal

3.

Anyáknapi versek

2010.04.05 12:36
Megtekintve: 15975 alkalommal

4.

Robot

2010.03.22 06:06
Megtekintve: 13691 alkalommal

5.

Zakuszka

2010.01.15 13:04
Megtekintve: 11878 alkalommal

válogatás

Véletlenszerűen kiemelt történetek

1.

Igen

2010.11.03 02:26
Megtekintve: 5096 alkalommal

2.

Locsolóversek

2010.03.27 13:22
Megtekintve: 6955 alkalommal

3.

A magyar történelem keresztútján

2014.06.01 10:47
Megtekintve: 1444 alkalommal

4.

Saját írásaim

2012.06.09 19:04
Megtekintve: 2474 alkalommal

5.

Kávémesék: a látó és az istenek

2015.04.25 16:50
Megtekintve: 596 alkalommal

hozzászólások

Legutóbbi hozzászólások

(2015.12.06 09:09)

(2015.09.29 00:22)

(2015.09.27 00:13)

(2015.09.26 23:59)

(2015.09.24 22:18)

(2015.08.09 14:29)

(2015.03.08 11:42)

(2015.02.06 20:41)

(2014.09.09 21:45)

(2014.07.13 15:40)

Képes ajánló