Életünk kikerülhetetlen részét képezik a nehézségek, a konfliktusok, a veszteségek. Minden fájdalom tanít valamit, bár e gondolat sajnos csöppet sincs segítségünkre abban, hogyan kezeljük az élet árnyoldalait.

 Rezgések és töréspontok

Ha sérelem ér, harag keletkezik bennünk, a másik félben pedig gyakran bűntudat – nem is gondolnánk, hogy ez az érzelempár milyen erővel képes két embert összekapcsolni. Ennek megértéséhez a kvantumfizikai mélységekig kell visszanyúlni, leásni arra a szintre, ahol már nem atomok vagyunk, hanem a legújabb felfedezések szerint – rezgő energiák. Legelemibb részecskéink ugyanis nem szilárd, stabil anyagként, hanem hullámszerűen viselkednek. Egy vizsgálatban a kíváncsi kutatók kilesték két tojás (ne feledjük, a tojás egyetlen sejt!) egymáshoz való viszonyát: az egymás mellé helyezett tojások kommunikálni kezdtek, együtt rezegni – automatikusan összekapcsolódtak és egymásra hangolódtak. Tehát alkotórészeink hullámtermészete folytán szoros kapcsolatban állunk környezetünkkel, nemcsak testhatárainkon innen, hanem azon túl is – átvesszük és átadjuk a rezgéseket. Ez a magyarázata, hogy egy súlyos érzelmekkel terhelt konfliktusban, ahol a felek haragot, gyűlöletet, netalán bűntudatot éreznek egymás iránt, miként alakulhat ki a szinte tapintható negatív feszültség, és miért érezni úgy, hogy ezzel egy nehezen eltéphető kapocs szövődött közöttük.

Súlyos baleset, betegség, hozzátartozó halála megrázkódtatásként ékelődhet a memóriába, gyakran a trauma előtti és utáni időszakra hasítva az élettörténetet. E törésponttal sokak számára új szakasz kezdődik, új értékrenddel, életmóddal, a régi élet pedig elveszik. Az elszenvedett trauma hatására megrohanhat a harag, amiért ezt tette velünk az élet, amiért nekünk jutott a nehéz sors, és meg kell gyászolnunk a veszteséget, vagyis a múltat (szeretteink elvesztése utáni gyászban külön meg kell siratni, hogy véget ért az együtt töltött idő).

Ha konfliktusba kerülünk egy hozzánk közel álló személlyel, vagy súlyos csapás ért, meg kell küzdenünk a fájdalommal (akár tisztán, akár betegségnek álcázva rohamoz meg) és azzal, hogy elvesztettük a hitünket – akár a másikban, akár egy igazságos világban hittünk. De hogyan hagyjuk magunk mögött a fájdalmat és negatív érzelmeket, hogyan kezdjünk új életet?

Elhárítások

Ha megbántanak, a negatív érzelmek mellett beindulhatnak az elhárító mechanizmusok is. Úgy érezzük, hogy a másik tehet mindenről, hogy ő pocsék jellem, míg mi testesítjük meg a gáncs nélküli lovagok modern örökségét – így hát az egyetlen, amit a másik tehet, hogy térden állva bocsánatot kér. Azt az állapotot, amikor szélsőségekben gondolkodunk, tehát a másikat kizárólag rossznak, míg magunkat jónak látjuk, hasításnak nevezzük. Úgy véljük, ezért a konfliktusért kizárólag a másikat terheli a felelősség, és listába szedjük, hogy mi mindent tett azért, hogy idáig fajuljon a dolog; amikor a rosszat a másikra toljuk, a másikra vetítjük, azt nevezzük projekciónak.

A traumatizált személy gyakran sokkos állapotba kerül, azt se tudja, hol van és mi történt vele. Teljesen megbénul, képtelen érezni, vagy ellenkezőleg, úgy érzi, egyszerre zúdul rá minden szenvedés. A megküzdés nem megy egyik napról a másikra, eleinte az elhárítások veszik át a terepet, mert szükség van időre, amíg alkalmazkodik a megváltozott helyzethez. Be-betörnek a friss emlékek, vagy álmában repül vissza a borzalmas helyzetbe, közben pedig nem akar rágondolni, nem bírja elmondani a vele történteket. Kiszorítja a tudatából, mégis behatol újra és újra – ezt nevezi a pszichológia az elkerülés és intrúzió dinamikájának.

Az önismeret lépcsői

A vak indulatok és a kétségbeesés előbb utóbb elcsendesülnek. Képessé válunk higgadtan gondolkodni, önvizsgálatot tartani. Ha szeretnénk magunk mögött hagyni a harag, esetleg gyűlölet érzését, ami, úgy érezzük, egyre húz lefelé, megfekszi a gyomrunkat és besötétíti a mindennapjainkat, nem spórolhatjuk le az önismereti munkát. Hiszen mindig kettőn áll a vásár, a kirobbant konfliktus pedig általában csak a jéghegy csúcsa; gondoljuk át, mit tettünk mi azért, hogy idáig jussunk, mennyiben terhel minket a felelősség! Esetleg nekünk is lenne miért bocsánatot kérni? Vagy nem mi vagyunk-e a gátja a kiengesztelődésnek, nem ragaszkodunk-e görcsösen a sértett áldozat szerepéhez, ahogy kisbaba szorongatja a csörgőt? Nem próbáljuk-e megvetni, lenézni a másikat, s így a sérthetetlenség piedesztáljára állítani magunkat?

Egy trauma utáni felépülés, nem hiába fejezzük ki így, türelmes és nehéz építőmunka: a földrengés által összedöntött életünk romjain kell újjáépíteni önmagunkat, hogy miként gondolkodunk a világról, az életről, kapcsolatainkról, hogy merre szeretnénk továbbindulni. Fontos, hogy időt adjunk magunknak, és visszavonuljunk – gyászolni, emlékezni, elmélkedni. A beszámolók szerint sokakban teljes átalakulás megy végbe egy-egy megrázkódtatás hatására; elképzelhető, hogy egy reggel arra ébredünk, hogy már nem vagyunk régi önmagunk – megváltozott az értékrendünk, életszemléletünk, embertársainkhoz való viszonyunk.

Akár traumáról, akár vérre menő konfliktusról van szó, megoldást csak a szorgos önismereti munka hozhat – és az idő. Lassú folyamat, amíg felismerjük rossz szokásainkat, emberi tévedéseinket, vagy ismét élhetőnek érezzük az életet, és nyitni tudunk a világ felé.

Átadás és elengedés

Egy megbántódás vagy nehéz életesemény után fontos, hogy megéljük a harag vagy a gyász élményét – mondhatni jogunk van ahhoz, hogy így érezzünk. Ha túl hamar kiszorítjuk a történteket a tudatunkból, magyarán túl korán felejtünk, az elfojtott emlékek üldözőbe vesznek, és tudat alatt kísértenek. De fontos, hogy túl sokáig se őrizgessük őket a memóriánkban, mert megkeseredünk és megrekedünk abban az időpillanatban, amikor az események történtek, nem tudunk majd újrakezdeni. Ha a történteket már elfedte a feledés, csak azután következhet be a megbocsátás.

De mi is az igazi megbocsátás? A megbocsátás nem azt jelenti, hogy megvonjuk a vállunkat és megyünk tovább. A megbocsátás egy hosszú folyamat eredménye, annak a lelkiállapotnak az elérése, amikor képesek vagyunk elengedni a haragot, a veszteséget, amikor nemhogy nem rosszat, de minden jót kívánunk annak, aki megbántott, amikor bizalommal tekintünk a jövőbe. Amikor elcsitulnak a rossz rezgések, és a múlt tényleg nem húz le többé.

Gyakran akkor értjük csak meg, mire szolgált ez az egész, ha már kijártuk a fájdalom iskoláját. Talán úgy érezzük, hogy fejlődtünk általa, hogy előnyünkre szolgált. Hogy növekedtünk.