Este gyönyörű fehér köntösbe öltözött a Zselic. Van ebben az érintetlen fehérségben valami szűzi, valami tiszta, valami csodálatos. Csillogó jégcsapok, mint cseppkövek a barlangban, csüngnek a jurta oldalán, az erdőben keresztül-kasul az éjjel arra járt vadak nyomai.
Tüzet tettem a kis cserépkályhában, a reggel begyúrt kenyér mellette kel, én pedig csendben ülök mellette, kezemet melengetem a kinti munkák után és csak vagyok. Az idei tél nagy tanítása: megtanulni csak úgy lenni. Egyedül a szőlőhegyen. Mondjuk amikor három napon át esik az eső. Az ember első nap nagytakarítást csinál, kimossa az ágyneműt (ez egy komoly, sok időt és jó fizikumot igénylő munka, ha kézzel végzik és tűzön melegszik a víz hozzá), süt, főz, megírja a leveleit, olvas gitározik, énekel… Aztán a második nap végére elfogy a tennivaló, már a lószerszám is le van zsírozva, kétszer is, minden könyv ki van olvasva, a jobbak kétszer is… és eljön a pont, amikor nincs tovább menekvés semmilyen tennivalóba. Az ember leül a kályha mellé és elcsendesíti gondolatait. S akkor felismer sok mindent, megért sok mindent… Vannak dolgok, amiket csak akkor lehet megérteni, amikor már nem akarjuk görcsösen és minden áron érteni. Ilyen dolog az egyik legnagyobb misztérium az emberi létezésben: a Szeretet.
Évek óta ez áll életem fókuszában. A Szeretet. Megtapasztalni, belekóstolni, nagykanállal habzsolni, adni és kapni, benne feloldódni, belehalni, benne újjászületni. Érezni milyen magasra emel és milyen mélységekbe taszít, aztán rájönni, hogy nem a Szeretet az, amely a szakadékba lökött, hanem az akarás, az önzőség. És a Szeretet nem más, mint az a kis hang idebent, ami azt feleli a megszakadt szívnek vagy a megbántott énnek: a bánatod illúzió. Azért vagy bánatos, mert AKARSZ. A Szeretet nem akar semmit sem, a Szeretet csak van.
Kezdem felfedezni és kezdem megérteni ezt a Szeretet nevű misztériumot. A Szeretet csak van. Nem cselekszik akaratból, de megengedi, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie. A Szeretet nem ismer haragot, bosszút, dühöt. Gyengéd, becéző szavakkal csitítja el az ember elméjében foganó baljós gondolatokat, aggodalmat, sértettséget. Csak meg kell engedni.
Elkezdtem megengedni ezt. Hogy a Szeretet válaszoljon helyettem. Nem mindig sikerül, persze. Néha az ember beleesik abba a hibába, hogy „De hát nekem van igazam…!”, vagy „De hát az ígérted, hogy…”, vagy „De hát miért bántasz..?!” Elkezdtem az összes ilyen gondolatot kigyomlálni elmém veteményeskertjéből és lelkem virágágyásából, s helyettük egyetlen szóval felelni mindenre ami nehéz, ami fáj vagy az égig emel: Szeretet.
A Szeretet nem láncol sehova és senkihez, feltétel nélkül fogad el és elvárás nélkül ad, hagyja megtörténni az Életet és nem kényszeríti ki azt ami nem akar megtörténni. Nem tereli új mederbe a folyót, hanem hagyja hogy az áramlás vigye őt a természetadta irányba, s megtapasztalja a zúgók és vízesések vad zuhanását a hegyvidéken, aztán a síkságra lesodródva az állóvízzé csendesülő holtágak idilli mozdulatlanságát, a csendesen, de szüntelenül hömpölygő folyam biztonságát: örökké áramlik, s mégis állandó.

Zaka Dominika: Szabadon