„Három olyan dolog van, amelyet mindig eltanulhat a felnőtt a gyerektől: hogy kell ok nélkül örülni, hogy kell mindig valamilyen foglalatosságba merülni, és hogy kell kíméletlenül kiharcolnia magának azt, amit ő akar.” Paulo Coelho

Hiszem azt, hogy életünk legnagyobb tanítói a GYERMEKEK.

Egy gyermek képes mindenen önfeledten nevetni, fontos dolgai miatt megfeledkezni az evésről, az ivásról, és hát főleg az alvásról, és nemcsak hisztivel, de ki is harcolják maguknak, amit akarnak.

Tizenöt éves gyermekfelügyelői és családi napközis múlttal a hátam mögött elmondhatom, hogy rengeteget tanultam a gyermekektől – talán el is árulhatom –, de többet, mint ők tőlem.

Megpróbáltam csokorba gyűjteni azt, amit én magam ellestem néhány óvodáskorú bölcstől. Néhány tanítás következik életünk nagy bölcseitől, a gyerekektől.

Első: Kitartás

Valódi sikereket mindig az tud csak elérni, aki céltudatos és kitartó – mostanában egyre többen hangoztatják ezeket a szavakat –, akárcsak egy kisgyerek. Ha van egy célja, küzd érte, és ha kezdetben nincs is eredménye a befektetett munkájának, ő akkor sem adja fel. Játszik, új képességeket sajátít el, új mozgásformákat tanul meg, beszél, és folyamatosan fejlődik. Amikor valami nem sikerül, ahelyett hogy feladná, újra próbálkozik, és előbb-utóbb az összes tettét siker koronázza.

Példaként egy három és fél éves kislányt említenék, akit már jóval a Családi Napközibe kerülése előtt megismertem. Azonnal feltűnt számomra, hogy SOHA nem adja fel. Számára ismeretlen szó volt a NEM, és ennek minden egyes változata. Szinte az összes, számára fontos dolgot elérte, és nem hisztivel, hanem a kitartásának köszönhetően.

Már egészen kislány korától egyedül öltözött, és nem fogadott el segítséget: Én tudom egyedül is. Ha valami nem sikerült elsőre, addig próbálkozott, míg meg nem tudta csinálni. Így hát őt nem kell félteni, egész biztosan nagyszerű és sikeres felnőtt válik majd belőle.

Erős kitartással végezte az óvó néni által vezetett kötelező foglalkozásokat is, így messze az egyik legjobb volt korosztályában. Rendkívül jó volt sportban, rajzban, és más kreatív tevékenységekben is.

Második: Meglátni mindenben a jót

A kisgyermek még észreveszi az apró örömöket az életben. Örül, ha sokáig pancsolhat a kádban, örül, ha esőben kimehet az udvarra játszani, vagy örül, ha sárból építhet várat a homokozóban. Bármi képes mosolyt csalni az arcára, mert mindenben, ami körülötte van, csodát lát.

Emlékszem egy forró augusztusi napra, amikor a nyári forróságba hirtelen – a semmiből – érkezett a vihar. Amolyan derült égből villámcsapás, ahogy mondani szokás, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment. Ilyen időben azt hiszem, normális ember a kutyát is behívja az udvarról. A négy esztendős kisfiú és a három és fél éves kislány a meleg családi napközis szobában kinyitották a ruhásszekrényt, és felöltöztek, kabát, sapka, csizma... A kisfiúról annyit mindenképpen tudni érdemes, hogy soha, semmilyen körülmények között nem volt hajlandó egyedül öltözködni. Néztem egy ideig, aztán megkérdeztem tőlük: Ti meg hova készültök? Nagyjából úgy tekintettek rám, mint egy másik bolygóról oda tévedt idegenre, akinek kérdéseket kell feltennie, hogy megtudja a választ, de végül azt válaszolták: Hát megyünk pancsizni.

Harmadik: Az ígéret szép szó…

A Római-parton, Budapesten történt meg az alábbi eset. Az ötéves kislánnyal szokásos sétánkra mentünk, és váratlanul szembejött velünk egy apró kis manógyermek. Mivel az én fantáziám is elég élénk, így belementem a játékba, és úgy tettem, mintha látnám. Láttam is. A kis manó egy fa odvában lakott a manószülőkkel. Természetesen nem vihettük haza, mert akkor mit szól hozzá az anyukája. A kislány megkérdezte manómamát, aki megengedte, hogy nála aludjon egy éjszakát. Így hát tenyerén cipelte hazáig a kisembert. Bár nem annyira közel laktak a Római-parthoz, legalább egy óra járásnyira az otthonuktól, de másnap újra arra vettük az irányt. Mert, ahogy tündéri kis barátnőm mondta, megígértük az anyukájának és ha nem teljesítjük, akkor többet nem engedi meg, hogy nálunk aludjon. És hát ugye az ígéretet illik betartani.

Negyedik: Bátorság

Ne szaladj fiam, mert elesel, és akkor majd én is jól megcsaplak… Ne mássz fel a mászókára, mert leesel róla és összetöröd magad… és így tovább. Persze, addig egész biztosan nem történne baj, amíg mi felnőttek úgy nem döntünk, hogy „szemünk fénye” már pedig elesik és le fog esni. Hát, nem megmondtam…? Mert mindenki bátornak „születik”, és az csak rajtunk múlik, hogy azok maradunk-e. Amikor járni tanul egy kisgyermek sokszor elesik, próbálkozik újra és újra, nem számít, hogy megüti magát, hiszen járni akar megtanulni, és ennek ára van. Semmi, és senki nem tántoríthatja el kitűzött céljától. Egy kisgyermek bátor, aki ki mer próbálni mindent, és nem a félelmei irányítják.

Ötödik: Dicséret

Jaj, de szép vagy anya ebben az új szoknyádban – mondja a gyermek, erre apuka rákontráz: Már megint új ruhát vettél? – amit mellesleg észre sem vett volna, ha gyermeke nem hívja fel rá a figyelmét. Ismerősen hangzik?

Egy gyermek bizony észreveszi azt, hogy szép vagy, vagy másként nézel ki, mint a szokásos. Észreveszi azt, ha finomat főztél, és szó szerint megnyalja utána mind a tíz ujját. És egyáltalán nem fukarkodik a dicsérettel. Figyeljük őket, és tanuljunk tőlük.

Sok ismerősöm azt mondja, azért nem dicsérik állandóan a gyermeküket, mert félnek, hogy elbízza magát. Szerintük már így is azt hiszik, övék a világ, pedig nem is az. De bizony hogy az. Nem akarok senkit elkeseríteni, de ez a világ a gyermekeké. Ne akadályozzuk őket ebben, inkább legyünk a társuk a „rosszalkodásban”!

+ még kettő

Hatodik: A szeretlek szó kimondása

Nem emlékszem olyan gyermekre, akinek ezt a szót nehezére esett volna kimondania. Minden egyes alkalommal, nemcsak mikor lehetőségük volt rá használták azt, hogy szeretlek. És ami a legszebb: nem vártak érte semmit viszonzásul. Nem azért szeret, hogy cserébe adjál neki valamit, hanem azért szeret, aki vagy, tehát önmagadért, őszintén és tisztán. Nincsenek elvárásai, nem akar kapni érte semmit, és nem akarja, hogy megjátszd magad, egy magadra erőltetett szerepet játsszál. Míg mi felnőttek nemcsak, hogy elvárunk, de amikor ki kell mondani azt, hogy szeretlek, hajlamosak vagyunk azt mondani: Minek annyiszor mondogatni, hiszen úgyis tudod…? Persze, de jólesik.

Hetedik: Élet MOST

Megszületünk, játszunk, óvodába, majd iskolába járunk, mások szabályai szerint élünk, ismét iskolába járunk, megint mások szabályai szerint élünk, leérettségizünk, vagy lediplomázunk, interjúkra járunk, dolgozunk, és újabb, megint mások által megalkotott szabályok szerint élünk, már nem dolgozunk, hanem robotolunk, eladósodunk, egyik-napról a másikra élünk, 45+ év után nyugdíjba megyünk (ha szerencsénk van, és megéljük), már nem egyik napról a másikra, hanem egyik percről a másikra élünk, és ha még nagyobb a szerencsénk nyugdíjunk első évét is túléljük. Aztán a halálos ágyunkon azt mondjuk: Bárcsak megtettem volna ezt... Bárcsak megtettem volna azt… De már késő.

Jó hírem van. Ha Te, kedves Olvasóm olvasod ezt a cikket akkor még nincs késő. Először is fogd a gyerekedet, ha nincs gyereked, kérj kölcsön egyet – szívesen adnak, hidd el –, és tanulj meg tőle élni. Tanulj meg semmiségeken kacagni, tanulj meg úgy belefeledkezni a játékba, vagy a munkádba, hogy ne aggasszon közben a jövőd, ne gondolkozz a múltadon, hogy mit tettél volna másképp, éld úgy az életedet, ahogyan szeretnéd. És harcold ki magadnak azt, amit akarsz.

Ha pedig nincs senki, akit kölcsönkérhetnél, akkor keress olyan munkát, ahol a főnököd hat év alatti. Mert egy ilyen „munkában” folyamatosan fejlődsz, élsz és azt csinálod, amit már ciki felnőttként. Ahogy Dosztojevszkij is mondta: „A gyermektársaság gyógyír a lélekre.”

(Megjegyzés: a cikk írójának nincs gyermeke.)