Élettörténetek
Szappanfőzés

Először Juhász nagyanyáméknál láttam szappanfőzést, Hídvégen. Tíz éves lehettem.
Kivittük a katlant a szappanfőző üsttel az udvarra, bekészítettük a gyújtóst.
– A szappanfőzés nagy bűzzel jár, ezé odakint, udvari katlanba këll csináni. Mëg, ha a lúgkő belekerű, úgy këll áni (állni), hogy a szél a képünkre në fújja a lúgos gőzt, mer kicsípheti a szëmet keveréskor – magyarázta Annus néni.
Annus néni, a nagynéném először kevés vízzel kifőzte a napraforgó sutulásából (sajtolásából) megmaradt olajpogácsát, mert kevés volt a bélzsír, meg az egyéb hulladék zsír. Mikor az olaj kivált, megsűrűsödött a tetején, lemeregette a levét, a sűrejét meg szakadt, félbehajtott zsákon átszűrte. A levet visszaöntötte a szappanfőző üstbe, most már az összes szappannak való zsiradékot is beletette. Nagyanyám a háromlábú fejőszéken ült, én meg egy felfordított vödrön.
– Oszt mëkköpkötted-ë a kutli (katlan) ajját, Annus? Mer aszonygyák a népek, annékű nem lësz jó a szappan.
– Meg én! Belesërcintëttem vagy háromat. Tík mëg vigyázzatok, kammacska, kankutya, drótostót ide në kerűjjön, mer bakszappan lësz belűle.
– Az mëg milyen?
– Büdös. Oszt az avval mosott ruhábú ki së lëhet szellőztetni a szagot.
– Jó világ van má! Bótba lëhet venni a szódát (lúgkövet) a szappanfőzéshë! Régën mëg magunknak këllëtt csináni. Fahamu vót hozzá a letjobb. Nekünk, hála Istennek, mindég vót hozzá jó hamunk. Még akkor is, mikor olyan nyóc éves forma vótam, oszt valami járvány vót, előtte vagy 2 évig nagy szárasság. Nyomorgott akkor a nép, soknak még fahamu se vót, mer szalmával, gazzal tüzeltek. "Szalmatűznek a szene is hitvány" – járta akkoriba a mondás. Oszt ezek elmëntek a Hanyi pusztára széksót (sziksó) gyűteni. Az is jó vót mosásho, ha elëget tanátak.
– Hogy csinálták a lúgot hamuból? – kérdeztem.
– Forró vizet öntöttünk a fahamura, kevergettük, hogy elpárologjon a víz naggya, oszt a kezünkkel próbáltuk ki, mennyire csúszik.
Kéccër öntöttünk rá vizet, hogy kivëvőggyön belűle a lúg. A levit vëdërbe öntöttük, kimostuk az üstbű a feketéjit, oszt visszaöntöttük a levit. Addig főztük, párologtattuk a vizet, míg jó nem lett.
– Miről tudták, hogy jó ë?
– Belevettünk ëgy tojást. Ha úszott a tetejin, gënge vót, tovább këllëtt sűríteni. Akkor vót jó, ha félën elmerűt a tojás.
Mielőtt Annus néni beletette volna a lúgkövet a zsírba, egy pici darabot lefaragott belőle. Kihozatott velem egy rossz cserépedényt a félhajasból. kevés kútvizet tett bele, abba beledobta a pici lúgdarabot.
– Azé mutatom, hogy mëttanúdd, milyen veszélyës a lúg! Nézd mëg, hogy pëzsëg, sistërëg a vízbe! – Kicsit várt, és mondta, fogjam mëg az edényt. Forró volt. – Szétmarja a bőrt, ha szëmbe kerű, mëvvakulunk. Mindég óvatosan nyújj ahho, amirű nem tudod, micsoda. Az ëgyik gyerëk, itt Hídvégen ë, csúzlit csinát a fészërbe.Véletlen lëvert ëgy bágogkatulát. Kinyít a teteje, oszt kiborút belűle pár kavics forma. A gyerëk zsebre tëtt ëgy párat, mer aszitte, kő, oszt elindút lövődözni. Nem jutott messzire, mer ahogy izzatt a napon, el kezte csípni valami a zsebiné. Jó összemarta az ódalát, mire rágyött, hogy a kavicsnak nézëtt lúg marja.
Mesztelen szalatt hazafele, még a csúzlit is elhajította.
Megrendülve hallgattam. Annus néni közben beletette a lúgkövet az üstbe. Abban a pillanatban felhabzott, majd kiszaladt az egész az üstből, pedig félig sem ért benne az egész. Annus néni az odakészített kisfazéknyi vízzel hűtötte, kevergette, próbálta kikerülni a gőzét.
– Akkoriba vót, hogy Pësta öcsém születëtt – mesélte nagyanyám. – Disznóvész vót, sorra döglöttek a disznók. Nem vót szabad mëgënni, bele këllëtt hányni a dögkútba. Úgy hallottam, ótatlan meszet szórtak rá, oszt a lajtos kocsibú vizet eresztëttek hozzá. Sistërgëtt, forrt, füstölt mint a hétfráz, szétrágta a belevetëtt állatokot. Aszongyák, ëgy asszony kivágta a döglött disznaja szalonnáját, oszt abbú csinát szappant, a többi részit a disznónak ő is a dögkútba vitte. Oszt ëgy hétre rá mëhhalt. Hogy attú ë, tuggya fene. De akkor mëttanútuk, hogy vigyázni këll a döghússal, mëg az ótatlan mésszel is.
– Nagyanyám, a széksóval ëgybű lëhetëtt mosni?
– A piszok naggyát úgyis kivitte. Abbú is csinátak szappant, de ahho këllëtt ótatlan mész is. Olyat mink nem csinátunk, mer mindég vót jó fahamunk.
Annus néni szorgalmasan kevergette, felügyelte a főzet állapotát. Mikor jónak találta, elővett egy asztalfiók szerű fadobozt, kibélelte rossz rongyokkal és lepattogzott zománcú merőkanállal belemeregette a főzet tetejéről a szappant. A megmaradt lúgos lébe pedig beletette a lópokrócot, a kinti lócáról a rossz pokrócot. Hagyta állni, később több léből kiöblítette, majd a kerítésre terítette száradni a pokrócokat.
– Nekëd is tanátam ëgy kis dógot – fordult hozzám, s a kezembe nyomott egy íj formát. – Tavaly pont akkor vótam nálatok, mikor anyád szappant főzött. Apád a szeletëléshë mëhhajlított erős vesszőre citerahúrt feszítëtt, oszt olyan könnyen fëlvágta a mësszikkatt szappant, hogy ihaj. Nekëm is csinát ëgyet, de úgy látom, kiszáratt a fa oszt laza lëtt a húr, mëk kéne feszíteni.
Találtam csípőfogót, és sokadik próbálkozásra sikerült is feszesre csinálni.
Amikor megszikkadt a szappan, Annus néni kiborította a fiókból a kinti asztalra, aztán a citerahúros íjjal könnyedén felvágta.

Mesélő: Berényi László