„A parasztasszonyok korán öregedtek. Az állandó, pihenés nélküli, minden percet kihasználó tevékenység, a kevés alvás, a gyakori szülés, a lábon kihordott betegségek hamar elnyűtték fiatal testüket, erejüket. Szépségük, fiatalságuk ideje rövid volt. Első gyermekük megszületése után már csak a kötelességek végtelen láncolata várt rájuk, a közösség nem kívánta meg tőlük, hogy esztétikai élményt nyújtsanak. Voltak vidékek, ahol harmincéves koruk múltán az asszonyok már csak feketében járhattak, s attól fogva, hogy gyermekeik házasulandó, eladó sorba kerültek, öregasszony, vénasszony lett belőlük. Az öregasszonyt – hacsak nem gazda felesége vagy tehetős özvegy volt, ki vagyonával megtartotta tekintélyét, s kordában tartotta fiait, családtagjait – éppen munkaereje csökkenése következtében nem tartották teljes jogú családtagnak. Kettős kiszolgáltatottsága, amely asszonyi voltából és korából eredt, takaratlan formában érvényesült. A családon belül olyan munkákat bíztak elsősorban rá, amelyekhez sem nagy figyelem, sem nagy erő, ügyesség nem volt szükséges. Akárcsak a növendék gyermeklányokra, őrájuk sem bízták pl. a finom vászonhoz szükséges kenderszál sodrását, helyette zsákvászonnak való csepűt fontak akadozó ujjaikkal. Kisgyermeket ringattak, őriztek, egyszerű, hétköznapi ételeket főztek, baromfit etettek, s foltozgattak, mert már a finomabb hímzéshez nem volt jó a látásuk. Az öregasszonyok magatartásában is tükröződött társadalmi mellőzöttségük: nem szóltak bele családtagjaik dolgaiba, idővel nem ültek a többiek közé az asztalhoz, hanem kisszékre, küszöbre kuporodva fogyasztották el az utolsónak nekik kiosztott tányér levest."

Morvay Judit: Kis magyar néprajz a rádióban (Öregasszonyok) – folkMAGazin 2020/4

Fotó: Parasztasszony (forrás: kepido.oszk.hu)