A fiú azelőtt egy otthonban élt

Kategória:
Történetek, Emberi történetek

Cikk írója:
Szeged SzínesVilága

A fiú azelőtt egy otthonban élt

A fiú azelőtt egy otthonban élt…aztán egy ideig sehol...

Ott aludt, ahol utolérte az álom. Ha jobb idő volt, akkor volt egy kedvenc helye egy parkban.

Nappal dolgozott, csak éjszakára keresett valahol menedéket.

Minden kincse egy hátizsákban volt… Egy haverjánál mosott, azért mindig fizetett. Ingyen nem várt semmit.

Volt egy álma, egy kis ház, valahol vidéken.

Még emlékezett a nagyszülei udvarára…Onnan került az otthonba, édesanyja halála után …Aztán ők is meghaltak, a házat pedig a rokonok eladták.

Sokszor álmodott az udvarról és az udvar közepén álló körtefáról. A kiskutyáról, akit befogadtak, és a nagymamája lekváros buktájáról is. Valahányszor éhesen feküdt le, még az ízét is érezte.

Nem bízott az emberekben... Először a rokonok csapták be, később a barátnak hitt emberek. Félt mindenkitől.

Ahol napközben dolgozott, csak úgy hívták: „a néma fiú”. Senkivel nem beszélt. Elvégezte a munkáját, majd félrevonult.

Aztán egyik nap, műszak után a városban kóborolt. Nem nézte a kirakatokat…nem vágyott semmire, csak egy kis házra…valahol vidéken. Aztán egyszercsak friss péksütemény illat csapta meg az orrát.

Egy kis vegyes üzlet előtt haladt éppen el. Éhes volt, de azt tervezte, nem vacsorázik, hiszen annyival is közelebb kerül az álmához.

Ennek az illatnak viszont, nem tudott ellenállni és felnézett. Ahogy felnézett, a hátranyitott ajtóra ragasztott feliraton megakadt a szeme: „Kisegítő munkaerőt felveszünk. Azonnali kezdéssel. Érdeklődni az üzletben.”

Nem gondolkodott, csak betért és egyenesen a pultnál állt meg.

A túloldalon egy régi vágású kereskedő állt, köpenyben. Olyan hatvannak látszott. Háta kicsit hajlott volt. Udvariasan szólt.

- Parancsoljon kérem, mivel szolgálhatok?

A fiú csak állt, és hirtelen az a vidéki, sarki kisbolt jutott eszébe, ahová kenyérért járt a nagymamájával. Kicsit megzavarták az emlékek. Érezte, hogy legszívesebben kirohanna az üzletből, de nem tette, mert a kis ház megjelent előtte.

- Kérem, én…én nem kérek semmit. Csak…csak dolgozni szeretnék. – mondta halkan, de egyenesen a kereskedő szemébe nézve.

- Tulajdonképpen zárás után lenne a munka. – válaszolta az úr.

- Az nekem éppen megfelel. – válaszolta kicsit bátrabban.

- Mikor tud kezdeni? – kérdezte a kereskedő.

- Akár ma is. – válaszolt szinte mosolyogva a fiú.

- Rendben, amennyiben önnek is megfelel, kilenc órakor találkozunk.

Már alig várta, hogy kilenc legyen. Fél órával előtte, már a bolt körül sétált, aztán kilenc előtt egy perccel belépett az ajtón. A kereskedő, még a pulton belől állt, ahogy meglátta üdvözölte, és hozzátette:

- Köszönöm a pontosságát.

A fiú csak állt. Neki, megköszöntek valamit? Már régóta nem hallott ilyet. Zavarában, csak biccentett, majd csak pillanatok múlva tudta kimondani:

- Ez természetes.

Ekkor kinyílt az ajtó, és egy őzikeszemű, hosszú barna hajú, szerény arcú lány lépett be.

Üdvözölte őket. Majd bemutatkoztak.

A fiú hordta a ládákat, a lány pakolta a polcokat…és ez így ment napokon, heteken keresztül.

Nem beszélgettek, csak végezték a munkájukat.

Aztán egyik nap, látszott a fiún, hogy nagyon beteg. A szeme csillogott a láztól, és vörös volt az arca…

Akkor, már hűvösek voltak az éjszakák…

- Te jó Isten! Nagyon beteg vagy! Miért nem maradtál otthon? – kérdezte a lány.

- Nem vagyok olyan beteg. Bírom. – válaszolta a fiú.

Aztán minden fordulónál egyre rosszabbul lett, egyre jobban lihegett és patakokban szakadt a verejték a homlokán, majd az egyensúlyát is elveszítette.

A lány elmondta a főnöknek, hogy a fiú nagyon beteg.

- Jöjjön fiam, hazaviszem. – szólt a fiúnak.

A fiú szabadkozott, de a férfi nem tágított.

Aztán a fiú halkan, leszegett fővel megszólalt:

- Uram, engem nem tud hazavinni, nekem nincs otthonom.

- Hogy, hogy nincs otthona? Akkor hol lakik? Hol él? – kérdezte csodálkozva a kereskedő.

A fiú lerogyott egy székre. A lány kirohant és hozott egy pohár vizet.

- Evett ma valamit fiam? – kérdezte az úr.

- Igen uram, minden nap ebédelek. – válaszolta csendesen a fiú.

A kereskedő ott hagyta, és elment.

A fiú csak ült, magába roskadva, és csak az járt a fejében, hogy mindjárt odaadják a bérét és megköszönik az eddigi munkáját, majd szépen, udvariasan kitessékelik, úgy ahogyan fogadták.

Próbált erőt venni magán, hogy felálljon, de nem sok ereje volt.

Fejét lehorgasztva ült a hokedlin, majd hallotta a tulajdonos lépteit.

- Most hozza a pénzem, és megköszöni a munká..- a gondolatát megszakította az idős úr szava.

- Fiam, ezt most szépen egye meg… Mi Bözsikével befejezzük a pakolást, addig maradjon nyugton. Majd utána kitalálunk valamit. – mondta, és kezébe nyomott két szelet kenyér közé téve egy vastag szeletet sonkát.

Azzal sarkon fordult, és elsietett.

A fiú könnyeit nyelve ette a kezébe adott szendvicset.

Alig hogy megette, a kereskedő és a lány is visszatért.

- Jöjjön fiam, menjünk. – és szelíden megfogta a fiú vállát.

- Köszönöm a vacsorát uram, mennyivel tartozom? – kérdezte a fiú.

- Semmivel nem tartozik, egészségére. - válaszolta meglepődve a bácsi.

- Uram, én nem..- kezdett szabadkozni a fiú, amikor a bácsi odaállt elé, a szemébe nézett és azt mondta.

- Fiam! Higgye el tudom, hogy mit akar mondani…Valamikor nekem is…De ezt majd elmesélem. Most menjünk. – és az ajtó felé terelte a fiút.

Az ajtóban a fiú elköszönt, és mégegyszer megköszönte a vacsorát.

- Most így betegen hová akar menni? – kérdezte a kereskedő.

- Egy darabig még nyitva van az állomás. Ott ismernek, nem küldenek el…Aztán ha bezár, már szinte indulhatok dolgozni. – válaszolta a fiú.

A bácsi odalépett hozzá és megfogta a karját.

- Dehogy megy az állomásra! Velem jön! Kérem ne sértsen meg azzal, hogy nem fogadja el a segítségem!...- mondta határozottan, majd vett egy hatalmas levegőt, és halkan, elérzékenyülve még hozzá tette:

- Valamikor rajtam is segítettek …

A fiú nem értette az egészet. Neki eddig még senki nem akart jót, a nagyszülein kívül és talán az édesanyján, de rá nem emlékszik...

Két utcával arrébb, egy hatalmas barna kapu előtt megálltak. Valamikor hasonlónak képzelte a Mennyország kapuját. Hatalmas kopogtató volt rajta… És ő ámulva nézte.

A kereskedő kinyitotta előtte, és kedvesen szólt:

- Isten hozta fiam.

- Köszönöm szépen uram. – válaszolta a fiú.

- András a nevem, de ha simán csak Bandinak szólít, az is megteszi. A barátaim általában így hívnak. – mondta a kereskedő, majd beléptek a házba.

Hatalmas előtér közepén álltak. A fiú tágra nyitotta szemeit, és bámulta a gyönyörű színes ajtókat.

Félreállt az ajtó mellé, és félszegen bámult. Ennyi szépséget még nem látott a szeme.

- Jöjjön fiam. Kerüljön beljebb. – invitálta kedvesen az úr. Vegye le a kabátját és jöjjön. Meleg lesz az itt. – szólt mosolyogva.

Ahogy beléptek a színes ajtón még jobban elcsodálkozott. Gyönyörű bútorok, szőnyegek, festmények között találta magát.

- Nyugodtan jöjjön, helyezze kényelembe magát. Én valami harapnivaló után nézek. – szólt a bácsi és elsietett.

Pár perc múlva visszatért abrosszal és terítékekkel. Majd megvacsoráztak és elkezdtek beszélgetni.

A fiú is elmesélte az életét, és a kereskedő is.

Kiderült, hogy inasként került a boltba. Édesapja nem tért vissza a frontról, édesanyja pedig két gyermekkel özvegy maradt. Ő tíz éves volt és gyenge fizikumú.

Az édesanyja ott vásárolt a kisboltban, egy idő után, már csak hitelre.

Aztán délutánonként segített, és azért annyi pénzt kapott, hogy el tudta tartani az édesanyját, aki közben beteg lett és a kisöccsét.

Tudta, hogy nem ér annyit a munkája, de a bolt tulajdonosa nem akarta megbántani az önérzetüket azzal, hogy úgy érezzék alamizsnát ad. Gyakran megdicsérte a fiút, de amikor kellett, akkor bizony meg is feddte.

Amikor tizenkét éves volt skarlátos lett a testvére, és nemsokára meghalt. Két hónapra rá az édesanyja is.

Ott marad egyedül...

Ekkor a bolt tulajdonosa és a felesége magukhoz vették, nekik nem született gyermekük, és már nem voltak fiatalok. Kitaníttatták. Egy idő után már ő vezette a boltot. Majd örökbefogadói halála után megörökölte.

A felesége pár éve meghalt, gyermekük nem lett…

Miután elmesélték egymásnak az életüket, megbeszélték, hogy napi két óra munka fejébe ott lakhat nála a fiú.

És az idő telt...

Majd egyre több és több feladatot bízott rá a fiúra a kereskedő.

Már feladatot kapott a pultban is.

Aztán ő vette át az árút, később pedig már ő is rendelte meg. Így szépen, fokozatosan beletanult a szakmába.

Az üzlet is egyre jobban ment.

Aztán kinőtték a kisboltot…és már volt pár üzlet, amit ő irányított..

És az idő telt,... de a kisbolt maradt, és ha ideje engedte felvette a Bandi bácsi köpenyét, és beállt a pult mögé.

A környéken csak úgy emlegették: az Árvák Boltja…

És neki naponta eszébe jutott, hogy mit élt át akkor, amikor sok évvel ezelőtt belépett azon az ajtón, amin azt írta: „Kisegítő munkaerőt felveszünk”…

És valahányszor hazatért, mindig végigsimította a hatalmas barna kapun, a kopogtatót...

Szerző: Ismeretlen

Kép forrása:pxhere.com

Tetszett a cikk?