Mi nem vagyunk egy puszilgatós, ölelgetős család - hallom sokszor az anyukáktól.
Ilyenkor mindig összeszorul a szívem.
... Vajon tudják ezek az anyukák, hogy ölelés, érintés és puszi nélkül megdöglünk?
... Vajon tudják, hogy az egész világ attól szenved, hogy gyerekkorunkban nem kaptunk elég ölelést, érintést, csillogó szempárt és dicséretet?
... Vajon tudják, hogy nincs az a legó készlet, nincs az az iphone, ami egy őszinte érintéssel felér?
... Hát hogyan lehet másképp szeretni?
... És hogyan érdemes?
Száz és száz történetet hallottam, száz és száz zokogó nőt láttam, akik felnőtt fejjel is azért szenvedek, mert nem szerette őket az anyjuk, vagy az apjuk.
Nem volt jelen az anyuka, csak mosot, főzött és takarított.
Nem ölelt, nem figyelt, nem empatizált, nem játszott, hanem csak szidalmazott, becsmérelt, rideg volt és távolságtartó.
Mindenki az empátia és az érintés hiányától szenved.
Van, aki bevallja magának, van, aki lehasítja és azt hazudja, hogy milyen jól van egyedül.
Egyedül csak megdögleni lehet ...
Szelíd érintés nélkül csak elsorvadni lehet ...
Nem nagy dolgokba halunk bele, csak egészen kicsikbe.
... csak egy kézbe, ami nem cirógatott, csak ütött.
... csak egy szempárba, ami mindig dühösen lángolt, de sohasem csillogott.
... csak egy vállrándításba, csak egy legyintésbe, csak egy kettévágott mondatba.
"Mi nem vagyunk egy puszilgatós, ölelgetős család!"
DE!!!
Legyél az!!!
... mert ha nem tudsz azzá válni, az ükunokáid is nyögni fogják a szeretet hiányát!