Karácsony

Legyen az ember akárhány éves, karácsonykor egy kicsit még hinni szeretne a csodákban. Ezért őrzi magában a régi, a gyermekkori ünnepek emlékét. A legszebb karácsonyi emlékeim gyermekkoromba visznek vissza, és nagyon jó érzéssel töltenek el. Gyermekkorom karácsonyai személyiségem fundamentumához tartoznak. Minél több év suhan el fölöttem, annál fontosabb, hogy adventben visszataláljak karácsony titkához. Ha ez elmaradna, beteljesednék rajtam Albert Einstein szava: „Aki a titkokra nem tud néma ámulattal rácsodálkozni, az lelkileg halott.” Karácsony tehát az élet ünnepe: egyrészt Jézus születésének napja, másrészt a gyermeki újjászületés lehetősége.
George Bernanos megrázó, prófétai képet rajzol a gyermekség elvesztésének tragédiájáról: „Gyermekségünk az égiekkel tart összeköttetést, tehát ez az ember szíve. Amikor valakiben a gyermeki lelkület megfogyatkozik, az illetőt a fösvénység és a ravaszság megmérgezi, elpusztítja. Ha ez általánossá válik: földünk, szegény bolygónk kiszáradt, fehér csontvázakkal, koporsóként száguld az űrben.” Amikor ezt a kis visszaemlékező cikkemet írom, már eléggé idős vagyok. Gondoltam, megosztom ezt a csodálatos, nagyon régi élményt. Szegényebb sorban nőttem fel, de amit szüleink biztosítottak számunkra, az pénzben nem mérhető. Gyermekkorom karácsonyai egy kicsit másabbak voltak, mint ma. Ez természetes is, hiszen olyan régen volt. Erősen hittük, hogy az angyal hozza a karácsonyfát. Nagyon vártuk, s aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel sem kevesebb annál, mint amire vár. Inkább lelki karácsonyok voltak. Éreztük, hogy közeledik valami, hogy csoda történik. Átérezni azt a lelki csodát, amely még ma is, a modernnek nevezett világban, annak varázsában, a szó nemes értelmében vett ámulatban tud tartani milliókat a világ minden táján. Itt, az én falumban inkább szegényebb emberek éltek, nem ajándékoztak drága dolgokat, mi úgy tudtuk, hogy Jézuska születése a legnagyobb ajándék. A karácsonyi készülődést már az adventben elkezdtük. A karácsonyt megelőző adventi időben hajnali szentmisékre jártunk, ahová a szülők valamelyike jött velünk. A szentmiséről mentünk az iskolába. Abban az időben nagyon sokan jártak a rorátékra. Háború utáni időszak volt, talán azért is mentek, hogy megtalálják Jézust, a békesség fejedelmét! Azt, aki világra szállóan hirdeti: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok a lelketeknek. Mert az én igám gyönyörűséges és az én terhem könnyű” (Mt 11,28–30). Az adventi időben esténként öszszegyűltünk, tanultuk a karácsonyi énekeket, készültünk a kántálásra. A hagyományos népi kultúrában a karácsonyi ünnepkörben több alkalom is adódott az együtt éneklésre, pásztorjátékok tanulására. Ilyenek voltak a különféle legények, lányok, gyerekek által gyakorolt, házalással egybekötött köszöntők, kántálások, amelyek mára vagy teljesen kikoptak a gyakorlatból, vagy rendkívüli módon a háttérbe szorultak, és csak periferikusan jelennek meg. A betlehemezés az iskolában tanult szerepek, előadások, a templomi istentiszteletek szerves része volt. Karácsony vigíliája, az ünnep előestéje, vallási előírás szerint szigorú böjt volt. A felnőttek ezt az egyszeri alkalmat az esti vacsorára tartogatták. Mi, gyermekek azért megkaptuk a reggelit és az ebédet is, ami a nagy készülődésre való tekintettel egyszerű étel volt. A vacsorára csak az éjféli mise után került sor, miután hazamentünk az éjféli miséről. A karácsony esti vacsorának minden időben igazi ünnepi rangot adott az alkalom, s noha a menü hagyományos volt – azaz évről évre ugyanaz került az asztalra –, a hangulat, a teríték, a szobában álló karácsonyfa miatt minden más vacsorától különbözőnek tűnt. Ma már tudom, a lelkületben eluralkodó karácsonyi hangulat miatt érezzük úgy, hogy ez az este mindennel együtt – beleértve a vacsorát is – emelkedettebb, ünnepibb a többinél. A karácsonyi ételekből nem hiányzott soha a fi nom diós, mákos kalács, zserbó, töltött káposzta, húsleves és a kocsonya. Tulajdonképpen semmi komolyabb ajándékot nem kaptunk, de maga az együttlét, az összetartozás, a szeretet, a beszélgetések, a fi nom vacsora, a feldíszített karácsonyfa, a hangulat annyira emlékezetes, annyira mélyen belém ivódott, hogy amikor felnőtt lettem, s most is néha elsírom magam az ünnepen. Még ma is érzem az illatát az akkori fenyőnek, ha rágondolok. Szívemet átjárja a melegség, úgy képzelem, hogy körülöttem állnak mindazok, akiket szerettem, akik körülállták velem gyermekkorom karácsonyfáját. Látom édesanyám ragyogó arcát, édesapám szelíd mosolyát, ahogy boldog, sugárzó arcú gyermekeiket nézik. Még mindig ugyanúgy várom a karácsonyt, mint gyermekkoromban. Azóta is hiába próbálok meg én is olyan karácsonyt teremteni belül a lelkemben, már soha többet nem érzem azt, amit akkor régen. Nem a bőségesen terített asztal, az ajándékok sokasága, a roskadozó fenyőfa jelenti az ünnepet. Bűnbánatban megtisztult szívünk, jó tetteink, a kedvességünk, szeretetünk jelenti azt! A betlehemi örök csoda sokatmondóan ragyog nemcsak a gyermekek szívében, hanem a felnőttek zsúfolt életében is. Pilinszky János ezt írja: „Az ember itt kevés a szeretetre. / Elég, ha hálás legbelül / ezértazért, egyszóval mindenért.” Mindnyájan érezzük és látjuk, hogy felgyorsult, folyamatosan változó korban élünk. Olyanban, amikor a tradicionális értékek és normák gyakran eltűnnek, helyükre a fogyasztói civilizáció számára jobban megfelelő, kiüresedett jelenségek lépnek. Az adventi várakozás a kirakodóvásárokról, a vásárlásról szól, karácsonykor a leegyszerűsített „szeretet” nevében az ajándékozás kerül középpontba. Ebben az elanyagiasodott világban egy pillanatra álljon meg az idő, amikor felcsillannak a fények, felcsendül a karácsonyi ének. Szívünket töltse el a szeretet érzése. Amikor az éjféli misén felcsendül a karácsonyi dal, gondoljunk azokra is, mondjunk értük imát, akik nem lehetnek velünk, akiknek nem adatik meg, hogy karácsonyuk legyen. Hogy mit szeretnék most, az idei karácsonyra? „Visszakapni az ünnepet magát, / Újraélni a fénylő csodát. / Ámuló szemmel nézni a karácsonyfát. / Beszívni erdő üzenete illatát, / Érezni a szeretettől meleg szobát. / Tudni odakint december havát. / Állni megilletődötten, némán / Mint gyermekkorom karácsonyán. / Hinni ajándékozó Jézuskát. / És sírni, kisírni évek bánatát.” (Lénárd Ágnes)
Antal Erzsébet nyugdíjas tanító, Gyimesbükk
SzínesVilága cikk ajánló









Helyi látnivalók








