Mese a manóról, aki nem tudott játszani című felnőtteknek szóló mesémet 2020. június 10-én, mindössze egyetlen óra alatt írtam meg egy Metafora tanfolyam egyik feladataként. Az első karantén idején döntöttem úgy, hogy kihasználom a bezártságot és tanulok valami újat, amit már régóta szerettem volna. Ez az első – eredeti változata a történetnek – és bár nyilván akadnak benne hibák, úgy döntöttem, hogy így, ebben a verzióban osztom meg a kedves Olvasóimmal. 

A neveletlen erdei manó történetének harmadik része

MESE A MANÓRÓL, AKI NEM TUDOTT JÁTSZANI

3. RÉSZ

Keserű napok köszöntöttek a manófiúra. Anyjára gondolt. Életében most először mondott nemet, most először nem történt meg az, amit Levente akart. Nem vette figyelembe a kérésnek álcázott parancsot. Ez elgondolkodtatta. Eszébe jutott a boszorkány, aki cseppet sem teketóriázott, és nemcsak megsuhintotta a pálcájával, de el is vitte a játékait. Vajon odaadta már a szegény gyerekeknek? Vajon hagyott neki is valamennyit? Eszébe jutott egy olyan eset is, amikor Sára egyszer Kristóf védelmére kelt. Ő ugyanolyan manógyerek, mint a többiek, csak szemüveget hord. Levente kigúnyolta, de Sára megvédte, és aznap egész délután senki sem játszott Leventével. Úgy érezte, talán ő is elég bátor lenne, és meg merné tenni, hogy kiálljon valakiért egy ilyen helyzetben. De hát hogyan, hiszen még saját magáért sem teszi? Még Sárának sem meri elmondani, ami bántja.

Aznap délután Sára átjött játszani. De nem volt mivel. Olyan üres volt a szoba, mint egyszer az ovi, amikor a festő átszínezte a falakat, és a gyerekeknek mindent ki kellett pakolniuk.

– Te jó ég, mi történt itt? – kérdezte a manólány. – Csak nem a boszorkány volt?

– Ismered?

– Nem bírja a rossz gyerekeket, ezt hallottam.

Sós könnyek szaladtak le Levente orcáján.

– Most mit csináljak? – kérdezte remegő hangon Sárától.

Leventének eszébe jutott egy eset, amikor egyszer a Játszóvárba készült minden óvódás, de őt nem hívták. Még Sára sem, haragudott rá valamiért. Egyszerűen otthon hagyták, mintha fa lett volna, de legalábbis nem érző lény. A fa, érző lény. Növekedni kezdett a fiú elkeseredettsége. Ennek már a fele sem tréfa.

S akkor ott, az üres szobában elmondott mindent Sárának:

– Mindig arra ébredek, hogy anya és apa veszekszenek. Régen csak néha, most már mindig és apa nem dolgozik, nincs pénzünk. Biztos én vagyok a hibás, mert rossz vagyok. Miattam fognak elválni. Szegények lettünk, és én nem akarok szegény lenni. Mindig irigylem, amikor játszotok az oviban, és én egyedül vagyok. A boszorkány pedig elvitte a játékaimat, pedig olyan sokat jelentettek számomra.

Addig kesergett amiatt, hogy Rozi megorrolt rá, hogy már majdnem este lett.

S akkor, mint valami varázsszóra ismerős nő lépett a szobába.

Rozi leült a két kismanóval szemben és azt mondta:

– Ha a szüleid elválnak, annak sosem te vagy az okozója. Kár bántani magad olyanért, ami nem a te hibád.

– Nem azért veszekszenek, mert te rossz vagy.

– Apád majd talál magának másik munkát, attól, hogy ő most nem dolgozik, még nem vagytok szegények.

– Gazdag lehetsz attól, ha süt a nap.

– Gazdag lehetsz egy kedves szótól, vagy egy mosolytól. De akkor a leggazdagabb, ha azt te adod.

– Gazdag vagy, ha vannak játékaid, vagy te magad csinálsz játékokat, és ezt megoszthatod másokkal is. Ha vannak barátaid.

– Gazdag vagy, ha együtt építitek meg a homokvárat, együtt fekszetek a sárban, és énekeltek a tábortűz mellett.

– Ha segíted és véded a gyengébbet, és megosztod velük, amid van.

– Ha szeretve vagy, és ha te is szeretsz.

– A pénz a legkevesebb.

A boszorkány suhintott a pálcájával. 

Levente és Sára meglepődött, amikor körülnéztek. Az összes hiányzó játék visszatért a fiú életébe, mintha új lett volna. A könyveknek helyén voltak a lapjai, a kisautó is visszakapta a kerekét.

– Ha nem szeretsz valamit, akkor az kifolyik a kezedből, eltűnik az életedből, míg ha szereted, akkor veled marad, mert ott jól érzi magát – mondta Rozi búcsúzóul és elviharzott.

VÉGE