Manal Rostom egy olyan női jogi aktivista, aki ráadásul sportolóként a világelsők közé küzdötte fel magát. Ő lett az első egyiptomi származású versenyző, aki a hat legnagyobb maratoni versenyből ötöt már lefutott. Emellett pedig olyan csúcsokat döntött meg szó szerint is, mint a Mont Blanc, vagy Kilimandzsáró-hegy. Azonban nem csak a terep nehézségeivel kellett megküzdenie, hanem a diszkriminációval is. Amivel történetesen azért szembesül, mert úgy döntött, igenis viseli a hidzsábot. Ezért hozta létre a „Túlélni a hidzsábot” nevű közösséget, amelynek már csaknem egymillió tagja van. A futónővel az Euronews riportere, James O'Hagan beszélgetett.

JOH: Mit értünk pontosan hidzsáb alatt, és mit jelent ez az Ön számára?

MR: Ez egyfajta kötelező istentisztelet. A kötelező alatt azt értem, hogy a pubertáskor elérésekor minden lánynak viselnie kell. Viszont a vallásban ugye nincs helye kényszernek, így nem kéne ráerőltetni a lányokra. Kialakult egy közhiedelem – aminek kulturális, társadalmi okai vannak – mert a világ több országában is a hidzsábot ráerőltetik a nőkre, nincs beleszóálsuk. Emiatt pedig a hidzsábot sokan a nők elnyomásával azonosítják. Személy szerint rám sosem kényszerítettek hidzsábot, és az ismerőseim között többen is hasonló helyzetben vannak.

Egyiptomi vagyok, de Kuvaitban nőttem fel. Ráadásul brit iskolába jártam. Minket hívtak „harmadik kultúrájú gyerekeknek”, ami egyfajta identitászavarral jár. Hogy te most egyiptomi vagy? Vagy nyugati, vagy kuvaiti? Hova is tartozol igazából?

A muszlim nőkről kialakult sztereotípiák és ideológiák mellett nőttem fel: Tudja, amikor azt gondolják, hogy ha egy nő feje vagy arca el van takarva, akkor biztosan megközelíthetetlen, képzetlen, vagy egyszerűen csak unalmas és nem menő. Én pedig ezt utáltam. 2001. április 7-én döntöttem úgy, hogy hordani fogom a hidzsábot – ez pedig sokkolt mindenkit. Odamentem apához és azt mondtam, hogy mostantól így fogok járni.

JOH: Ő is meglepődött, ahogy mindenki más?

MR: Ledöbbent. Ő abszolút ellenezte, hogy hidzsábot hordjak.

JOH: Miért volt ellene?

MR: Azzal jött, hogy „hogy fogok így sportolni? Hogy fogok tudni így futni?” 21 évesen. Akkor nem tudtam kiről példát venni, aki hasonló őrültségre vállalkozott volna. 2014-ben volt egy töréspontom. Amikor le akartam venni a hidzsábot. Az olyan incidensek miatt, mint hogy nem engedték burkiniben a medencébe az embert, vagy betiltották a hidzsábot a versenyen. Vagy amikor focit néztünk barátokkal. Akkor úgy éreztem, többé már nem akarom.

Olyan érzés volt, mintha a társadalom megszabná az identitásom, mert több helyzetben is korlátoz engem és más nőket is. Ekkor viszont rájöttem, nem akarok sodródni az árral. Jött egy ötlet, hogy csinálok egy Facebook csoportot, a „Túlélni a hidzsábot”. Nyolcvan lányt hívtam meg, zárt csoportként indult. A szívemből beszéltem, még mindig kint van a nyitószöveg: „Hé, lányok, mintha manapság mindenki a társadalmi nyomás miatt venné le hidzsábot.” Ez egy látható jelenség.

JOH: És mi van azokkal, akik nem a társadalmi nyomás miatt vették le, hanem egyszerűen már nem akarják hordani? Nekik mit üzen?

MR: A hidzsáb levétele egyfajta lelki változás. Amikor már úgy érzed, ez nem te vagy, és már nem tudsz hozzá kötődni. Egy olyan lány, aki jót tesz, de nem visel hidzsábot, még akár kedvesebb is lehet Isten szemáben mint én. Nem akarok ítélkezni. Csupán annyit üzennék nekik, hogy nézzenek rá a „Túlélni a hidzsábot” oldalra, nézzék meg mit is csinálunk. Ehhez nem kell muszlimnak lenni, nem kell hidzsábot hordani. Csak elfogadni és támogatni minden nőt, hogy a saját hitét meg tudja élni, akár mi is az. De informálódás szempontjából is hasznos lehet az oldal. Fiatal lányok is meg szoktak keresni a csoportban, és ijesztő történeteik vannak. Hogy „szia, 19 éves vagyok, vagy épp 17 éves.. és kosárlabda bajnok... és bejutottam a döntőbe, viszont nem engednek játszani, mert hidzsábot viselek.” És kérdezik, hogy le kell-e venniük a hidzsábot vagy inkább adják fel a sportot?

JOH: Nekik mit mond?

MR: Én erre csak annyit mondhatok, hogy küzdeni kell a jogukért, hogy hidzsábban is játszhassanak. Nem mondom, hogy lépjenek ki. És nem mondom, hogy vegyék le, mert egyik verzió sem megoldás. Arra törekszem, hogy a világ előítéletei a hidzsábot viselő nőkről megváltozzanak.

JOH: Ebben pedig nagy szerepet játszik a Nike-val való együttműködés. Ez hogy jött egyébként?

MR: Küldtem egy e-mailt a Nike főedzőjének, Tom Woolfe-nak. És elküldtem neki egy linket a Facebook-csoportomhoz. Azt írtam, hogy „ ennél a hatalmas márkánál nincsenek reprezentálva a muszlim nők.” És hogy, nincs-e itt az ideje, hogy minden nőre gondoljanak? Másnap reggelre Tom edző válaszolt is, és azt mondta, hogy ez egy szuper ötlet és mikor találkozunk? Ez pedig egy hatalmas lépés volt, kinyitotta a remény kapuit. A következő hetekben egy olyan hidzsábot gyártottak, amelyik megfelelően átereszti a levegőt és száraz marad. És én lettem az arca. Az egész világon, nem csak a Közel-Keleten.

Manal Rostom egy olyan női jogi aktivista, aki ráadásul sportolóként a világelsők közé küzdötte fel magát. Ő lett az első egyiptomi származású versenyző, aki a hat legnagyobb maratoni versenyből ötöt már lefutott. Emellett pedig olyan csúcsokat döntött meg szó szerint is, mint a Mont Blanc, vagy Kilimandzsáró-hegy. Azonban nem csak a terep nehézségeivel kellett megküzdenie, hanem a diszkriminációval is. Amivel történetesen azért szembesül, mert úgy döntött, igenis viseli a hidzsábot. Ezért hozta létre a „Túlélni a hidzsábot” nevű közösséget, amelynek már csaknem egymillió tagja van. A futónővel az Euronews riportere, James O'Hagan beszélgetett.

JOH: Mit értünk pontosan hidzsáb alatt, és mit jelent ez az Ön számára?

MR: Ez egyfajta kötelező istentisztelet. A kötelező alatt azt értem, hogy a pubertáskor elérésekor minden lánynak viselnie kell. Viszont a vallásban ugye nincs helye kényszernek, így nem kéne ráerőltetni a lányokra. Kialakult egy közhiedelem – aminek kulturális, társadalmi okai vannak – mert a világ több országában is a hidzsábot ráerőltetik a nőkre, nincs beleszóálsuk. Emiatt pedig a hidzsábot sokan a nők elnyomásával azonosítják. Személy szerint rám sosem kényszerítettek hidzsábot, és az ismerőseim között többen is hasonló helyzetben vannak.

Egyiptomi vagyok, de Kuvaitban nőttem fel. Ráadásul brit iskolába jártam. Minket hívtak „harmadik kultúrájú gyerekeknek”, ami egyfajta identitászavarral jár. Hogy te most egyiptomi vagy? Vagy nyugati, vagy kuvaiti? Hova is tartozol igazából?

A muszlim nőkről kialakult sztereotípiák és ideológiák mellett nőttem fel: Tudja, amikor azt gondolják, hogy ha egy nő feje vagy arca el van takarva, akkor biztosan megközelíthetetlen, képzetlen, vagy egyszerűen csak unalmas és nem menő. Én pedig ezt utáltam. 2001. április 7-én döntöttem úgy, hogy hordani fogom a hidzsábot – ez pedig sokkolt mindenkit. Odamentem apához és azt mondtam, hogy mostantól így fogok járni.

JOH: Ő is meglepődött, ahogy mindenki más?

MR: Ledöbbent. Ő abszolút ellenezte, hogy hidzsábot hordjak.

JOH: Miért volt ellene?

MR: Azzal jött, hogy „hogy fogok így sportolni? Hogy fogok tudni így futni?” 21 évesen. Akkor nem tudtam kiről példát venni, aki hasonló őrültségre vállalkozott volna. 2014-ben volt egy töréspontom. Amikor le akartam venni a hidzsábot. Az olyan incidensek miatt, mint hogy nem engedték burkiniben a medencébe az embert, vagy betiltották a hidzsábot a versenyen. Vagy amikor focit néztünk barátokkal. Akkor úgy éreztem, többé már nem akarom.

Olyan érzés volt, mintha a társadalom megszabná az identitásom, mert több helyzetben is korlátoz engem és más nőket is. Ekkor viszont rájöttem, nem akarok sodródni az árral. Jött egy ötlet, hogy csinálok egy Facebook csoportot, a „Túlélni a hidzsábot”. Nyolcvan lányt hívtam meg, zárt csoportként indult. A szívemből beszéltem, még mindig kint van a nyitószöveg: „Hé, lányok, mintha manapság mindenki a társadalmi nyomás miatt venné le hidzsábot.” Ez egy látható jelenség.

JOH: És mi van azokkal, akik nem a társadalmi nyomás miatt vették le, hanem egyszerűen már nem akarják hordani? Nekik mit üzen?

MR: A hidzsáb levétele egyfajta lelki változás. Amikor már úgy érzed, ez nem te vagy, és már nem tudsz hozzá kötődni. Egy olyan lány, aki jót tesz, de nem visel hidzsábot, még akár kedvesebb is lehet Isten szemáben mint én. Nem akarok ítélkezni. Csupán annyit üzennék nekik, hogy nézzenek rá a „Túlélni a hidzsábot” oldalra, nézzék meg mit is csinálunk. Ehhez nem kell muszlimnak lenni, nem kell hidzsábot hordani. Csak elfogadni és támogatni minden nőt, hogy a saját hitét meg tudja élni, akár mi is az. De informálódás szempontjából is hasznos lehet az oldal. Fiatal lányok is meg szoktak keresni a csoportban, és ijesztő történeteik vannak. Hogy „szia, 19 éves vagyok, vagy épp 17 éves.. és kosárlabda bajnok... és bejutottam a döntőbe, viszont nem engednek játszani, mert hidzsábot viselek.” És kérdezik, hogy le kell-e venniük a hidzsábot vagy inkább adják fel a sportot?

JOH: Nekik mit mond?

MR: Én erre csak annyit mondhatok, hogy küzdeni kell a jogukért, hogy hidzsábban is játszhassanak. Nem mondom, hogy lépjenek ki. És nem mondom, hogy vegyék le, mert egyik verzió sem megoldás. Arra törekszem, hogy a világ előítéletei a hidzsábot viselő nőkről megváltozzanak.

JOH: Ebben pedig nagy szerepet játszik a Nike-val való együttműködés. Ez hogy jött egyébként?

MR: Küldtem egy e-mailt a Nike főedzőjének, Tom Woolfe-nak. És elküldtem neki egy linket a Facebook-csoportomhoz. Azt írtam, hogy „ ennél a hatalmas márkánál nincsenek reprezentálva a muszlim nők.” És hogy, nincs-e itt az ideje, hogy minden nőre gondoljanak? Másnap reggelre Tom edző válaszolt is, és azt mondta, hogy ez egy szuper ötlet és mikor találkozunk? Ez pedig egy hatalmas lépés volt, kinyitotta a remény kapuit. A következő hetekben egy olyan hidzsábot gyártottak, amelyik megfelelően átereszti a levegőt és száraz marad. És én lettem az arca. Az egész világon, nem csak a Közel-Keleten.

JOH: Belgiumban nemrégiben több egyetemen is betiltották a hidzsábot, ez pedig tüntetéseket váltott ki, és egy mozgalom is alakult..

MR: A hidzsáb-pártiak visszavágnak. Belgium azzal állt elő, hogy ha hidzsábot hordasz, akkor nem mehetsz be az egyetemükre. Szerintem ennek semmi értelme. A nőknek jogukban kéne álljon, hogy képezzék maguk, akármiben is hisznek. És még mindig nagyon keveset lehet tudni arról, hogy valójában mit is jelent a hidzsáb. Ez nem egy jelkép. Ez egy dresszkód.

JOH: Természetesen vannak ellenzői. És elég sokkal találkozott is, amióta komolyan fellép az ügyben. Mit kifogásolnak a legtöbben és hogy reagál rá?

MR: A muszlim közösségtől gyakran megkapom, hogy „Manal nem mindket képvisel”, hogy „Manalnak saját dresszkódja van”, meg hogy az egészet csak a hírnévért csinálom és hogy világszerte rontom a muszlim nők imidzsét. A másik tábor, Nyugat szerint pedig a hidzsáb az elnyomást jelzi, és én pedig ezzel a nők elnyomását támogatom. És pontosan ezek miatt a vádak miatt gondolom, hogy informálni kell az embereket. A hidzsáb nem az elnyomást jelenti. A társadalom helyez ránk nyomást, azzal, hogy betiltja – úgy, hogy nincsenek is képben azzal, hogy mi mellett is állnak ki, hogy mi miért is viseljük, és miért is szeretnénk, hogy engedjék, hogy viseljük.

JOH: A végén még szeretném arról kérdezni, hogy valójában mit is jelent a túlélés? Hiszen nem kevés túrát szervez, egyik alkalommal például az Everest-re. Erről szeretnék kicsit többet is hallani.

MR: Fel akartam vinni több nőt is a világ legmagasabb hegyének alaptáborába. Az volt a koncepcióm, az üzenetem, hogy „együtt, akár muszlimok vagyunk, akár nem, akár eltakarjuk az arcunkat, akár nem, akár feketék vagyunk, akár fehérek – mind támogatjuk egymást, hogy a saját hitünket gyakorolhassuk, úgy, ahogy akarjuk.