„Azon az őszön is, 1968-ban, bőséges csapadékkal áldott meg bennünket az ég. Szeptember végére hiába bólogattak éretten a kukoricacsövek, az idő kényszerűségéből szinte november közepéig a földeken maradtak. Öles kórézsuppok fedték az aranyló gabonahalmokat, egy ideig védték is azokat a mindent átitató nedvességtől, de az állandó esőt ők sem bírták sokáig, rothadásnak indultak, amitől a kövér kukoricaszemek között csípős szagú, szürke penész nőtt.
András napjára lassan kitisztult az ég, esténként már bőrözni kezdtek a tócsák és hajnalonként nehéz ökörszekerek indultak a víztől szortyogó földek irányába, hátha még akad menteni való a sárga aranyból. A megbontott halmok alól elhízott sárga mezei egerek sokasága menekült, ők már kezdték azt hinni, hogy megváltozott a világ, »egérpárti« lett, hiszen nem csak emberemlékezet, de egéremlékezet óta mezei rágcsáló Szent András havában még ilyen bőségben nem dúskálhatott... Szép karácsonyuk lehetett, mert a termés fele tönkrement, nekik maradt.
A rothasztó időjárás mindenre és mindenkire rányomta bélyegét. Utcánkban a nagyobb legények abban az évben nem verbuváltak betlehemes csapatokat, így hát én sem jelentkezhettem angyalnak, a Pásztor vagy Heródes szerepére csak a konfirmálók közül vállalkozhattak. Ezek után könnyű volt eldöntenem, hogy kántálni megyek.
Amikor csak tehettem, próbálgattam a karácsonyi kántámat, főleg akkor engedtem ki hangomat, ha szüleim vízért küldtek a Tekenyős-kútra, ott senki nem hallotta, gyakorolhattam bátran.
Közeledett karácsony, az ének egyre jobban ment, új nadrágom, báránybőrkucsmám már volt, bakancsomat ugyan elnyűttem, néha szándékosan is rongáltam, hogy Imre suszter is lelkifurdalás nélkül kimondhassa rá az áment. »Ezt a lábbelit már nem lehet megjavítani, újat kell venni a gyermeknek!« Tehát az új bakancs is félig már a lábamon volt...
Szenteste délelőttjén belázasodtam, homlokom forró volt, mint a sütőkemencéből frissen kiszedett ünnepi kalácsok. Szótlanságom, bús tekintetem elárulta szüleimnek, hogy beteg vagyok. Azonnal ágyba parancsoltak, legalább nem leszek láb alatt, teát itattak velem, s azt mondták, hogy az ünnepek alatt lesz időm meggyógyulni, s még hozzáfűzték, a tegnap talán nem kellett volna legénykednem a Tekenyős-patak hártyavékony jegén.
Nem tehettem mást, rábíztam magam a gondviselésre, hátha estére meggyógyít. Alig, hogy ezt kigondoltam, betoppant hozzánk Filep Ferkő János bácsi, az akkori mezőpásztor, és egyenesen nekem rontott – komisz ember volt –, hogy mit keresek én fényes nappal az ágyban.
Csak akkor csendesedett le, amikor apám pálinkát töltött neki és elújságolta az én bánatomat.
– Egyet se búsulj, János – vette finomra hangját Ferkő bácsi – meggyógyulsz te lámpagyújtásra, csak addig meg kell egyél egy marék fokhagymát, pirított kenyérrel!
Anyám arrébb tolta a cserépkályha platniján csendesen rotyogó töltöttkáposztás fazekat és helyet szorított mellette a kenyérszeleteknek is, hogy kezdetét vegye gyógyításomnak.
Azt hiszem, olyan tudatossággal, akarással azóta sem vettem magamhoz étket. Gyógyulásomba vetett erős hitem estére győzedelmeskedett és kiűzte belőlem a betegséget.
Öltözködni kezdtem. Nadrág, ing, szvetter, lájbi, kabát már rajtam volt, csak a lábbeli hiányzott. Húztam az időt, mint a nyerésre álló futballisták, hol szüleimre, hol a tegnapról még mocsárszagot árasztó bakancsomra vetettem egy-egy pillantást. Anyám kilépett a ház elé, talán potyogó könnyeit bújtatta el ruhája sarkába, kis idő után benyitott és rám szólt.
– Ha menni akarsz, akkor igyekezz, a pajtásaid már fújják a kántát.
– Azonnal indulok – válaszoltam –, csak előbb a bakancsomat...
Ekkor anyám felnyitotta a ruhásládát, és a nyári ruhák alól kiemelte a pár új bakancsot.
– Angyalfia karácsonyra! – mondta anyám, szinte apámmal egyszerre, mintha karácsonyesti hírmondók lettek volna. Leültettek, és nagy óvatossággal a lábamra illesztették a finom vásári portékát.
Örömömben nem csak a házak ajtaja előtt, hanem még az utcán is fújtam karácsonyi énekemet...”
Széki Soós János: Angyalfia (folkMAGazin 2005/6)
http://folkmagazin.hu/flipbook/index.php?file=mag05_6&p=3...
Fotó: Karácsonyi kántálás (Szék, 1992) – Kása Béla felvétele