A jászol melege

Mindig vonzódtam a tanyákhoz.
Nekem a végtelen szabadságot jelentették. Imádtam járni a poros és sáros dűlőket, a bejáró sudár nyárfákkal övezett útjait. Különös világ volt, a paraszti életforma bölcsője, amelyet a Isten ringatott.
Az Úr kegyelméből tanyán születtem.
Embert próbáló, zivataros időkben, amikor vért hullatott a magyar a senki földjén. Mire feleszméltem falulakó lettem.
A tanyák azonban nem hagytak el.
Hűségesen körülöleltek. Túl a disznójáráson már kezdődtek a szétszórt hajlékok, varázslatos kútgémekkel, pejlovakkal, ökörcsordával.
Ősz vége volt. Deres hajnalok köszöntöttek ránk. Szedelőzködtünk. Lajos bácsi tanyájára költöztünk, mert a gazda családja télire behúzódott a városba. Vigyázni kellett a tanyára. És ellátni a jószágokat.
Az anyám is velünk jött. Nem akartuk egyedül hagyni a kis házban. Akkoriban is sok volt a becstelen, bitang ember.
A reggelek csodásak voltak.
A behavazott táj Meseországot idézte. Az angyalok seregével, fekete károgó varjakkal. Csúszkáltam a kút körül befagyott vízen. Itattam a lovakat, a teheneket. A friss levegő szinte tágította a tüdőmet. Nem kellett antibiotikum, C- és D-vitamin. Almoztam a jószágok alá. Az istálló egyszerűsége, csendje megérintette a lelkem, hiszen közeledett a karácsony. Nem zavart a fanyar trágyaszag. Megcsapott a jászol melegsége, nyugalma, meghittsége. Kérődző állatok között járkáltam. Megsimogattam a hátukat, amint vígan csemegézték a kukoricaszárat, az illatos szénát.
Lajos bátyámék meglátogattak bennünket. Lovasszánnal jöttek, amely úgy suhant, mint az álom a fényes felhők között.
Eljött az este. Anyám elővette az imakönyvét és énekelt.
"Krisztus Jézus született, örvendezzünk, neki öröméneket zengedezzünk... Dicsőség legyen égben az istennek, békesség földön a jó embereknek! Zengjük angyalokkal, s a hív pásztorokkal: dicsőség az Istennek"
Nem volt villany, elektromos berendezés. Csak a hó, a hold és a csillagok világítottak. A dunna alatt még hallottam anyám halk imádságát. "Hisszük, hogy Betlehemnek jászolyában az út, élet és igazság van. Az irgalmas Isten rejlik e kisdedben..."
Aztán elaludtam.
Mire felébredtem, már nem voltak tanyák. Az idő elsodorta mindet. Elsodorta az utat, az igazságot, a nyugalmas életet. Kidőlt kerítések, romos házfalak, beszakadt tetők, félrebillent kémények jelezték az elmúlást. Álltak a beszántott dűlőutak mentén, mint az eldobott, üres konzerves dobozok, hogy aztán a földdel tegyék egyenlővé.
Hol van már a jászol és a mindenséget beborító melegség?

Seres Sándor