Tessék, csak tessék!


Az ár ajándéka
Az öreg cipész odalépett a kis kandallóhoz, tett rá néhány hasábfát, majd végigsimította őszes üstökét. Majd ránézett bozontos ebére, és azt mondta:
- No, nyitunk.

Végignézett a sok munkán, csizmák, cipők papucsok álltak garmadával az öreg mesternél. Ötven éve lesz lassan, hogy a bőr illata magával ragadta, és belegondolt, hogy vajon mennyi utat tettek meg az általa készített lábbelikkel az emberek. Elmosolyodott, sokat, nagyon sokat. Aztán kibandukolt a ház kapujához, és a bőrből készített tábláját "nyitva" oldalára fordította. Ment is volna befelé, de észrevett két alakot, kik mintha erre vártak volna.
Egy anya volt egy tucatforma éves kisfiúval. Oda is szólt:
- Tessék, csak tessék. "Nálunk az ár a mi fabatkánk." - mondta a közel ötvenéves szlogent.
- Igen, Szép jó napot mester úr! Valóban idejöttünk. Ez a kópé tönkretette a bakancsát, mit még ön talpalt meg tavaly.
- Tessék velem fáradni. Megnézzük, mit tehetünk az ügy ügyében.- mosolygott a mester a kedves szavakra, miközben egy baráti barackot nyomott a "kópé" fejére.
Mikor beértek a melegbe leültette ügyfeleit, majd elkérte a nevezetes bakancsot. Ez biza tönkrement, morfondírozott, miközben az anya szavait figyelte.
- Igen, sajnos tönkrement. Mert focizni jobban szeret, mit gondolkozni, és szétrúgta a vizes pályán... Most a lábán kölcsöncipő van, mert másikra nincs pénz, mióta férjem elment, nem olyan könnyű...
- Asszonyom, ennek a bakancsnak vége. Nem tudok mit hova talpalni már. Nincs mivel, és nincs mit...
- Nincs újra pénzünk...

Mielőtt válaszol volna az öreg cipész szinte berobbant az ajtó, és egy drága ruhába öltözött parfümfelhő libbent be, kezében finom kesztyű. Fejhangon így szól:
- Jöttem a cipőmért.
- Önnek is szép napot. Máris adom. - szólt az öreg, majd a készpolcról levett egy gyönyörű cipőt. A nő fizetett, majd még odakaffantotta kifelé menet:
- A fiamnak meg nem kell a bakancs. Aztán elviharzott.

A nyugodt mesterben felment kicsit a pumpa, mert sokat dolgozott azon a bakancson már előre. De ilyen az élet, és máris az asszonyra és a fiára figyelt.
- Nézze, hagyja itt, és megpróbálok csodát tenni.
- Nézze ön is, őszinte leszek, nem tudom majd most kifizetni, csak fizetéskor, és megértem, ha addig nem adná oda, de nem tudok a lábára mit adni.

Az öreg töprengett, közben a fiút nézte, aki a kaptafákat simogatta, és hevesen fürkészte a furcsa szerszámot. Majd a mester meglepődésére a fiú felkelt, és odament a kandallóhoz, majd tett rá.
- Rendben. Holnap este tessék elküldeni a gyereket érte. Te miért keltél fel, és tettél a tüzemre?
- Mert kellett rá tenni, és mi is melegedtünk mellette.- válaszol a fiú élénkzöld szemével állva az öreg acélkék szemének tekintetét.

Az asszony a fiúval elköszönt. Az öreg cipész pedig nekiállt a munkájának. Jöttek mentek emberek egész nap, de az öreg szemét valahogy vonzotta az a rossz bakancs, szinte idegesítette. Levette, nézegette, megint ledobta, felvette, és megint csak csóválta a fejét.

- Ebből hogyan csináljak valamit, amikor ez már a semmi? Mi vagyok én, varázsló?- fordult öreg kutyájához, ki a a kandalló mellől figyelte gazdáját.
Aztán az öreg mester elmosolyodott. Igen, ő varázsló lesz, mert a kutya felett polcon meglátta a parfümfelhő fiának félkész bakancsát. Odament, levette, elővette a kaptafáját és a tönkrement bakancsot. Mintha ikrek lettek volna, csak egyik a jómódban, másik a nyomorban felnőve. Az öreg elmosolyodott. Majd elhunyt felesége képére nézett, mi a halála óta ott volt a műhelyében, és mintha elmosolyodni látta volna az asszonyt a képen.

Az öreg mester félretett mindent, a selejt bakancsot eldobva a felsőrészt vette kezelésbe, öregeres keze serényen járt, és addig nem engedte a Napot lemenni sem, míg el nem végzett.
- No... Ez kész. Olyan amilyen, mert olyannak kell lennie. Majd megsimogatta a bakancsot. Aztán bezárta a műhelyét.

Másnap olyan volt mint egy kisgyerek, mikor ajándékot kap, várta a délutánt, és várta a fiút.
Az idő malmai akkor őrölnek a leglassabban, mikor a legértékesebb pillanat felé viszik az embert. Így vánszorgott el nap, és lett belőle délután. Majd egyszer csak nyikkant az ajtó és a fiú állt benne.

- Csókolom! Megjöttem, ahogy meg lett ígérve.
- Jól van gyerekem húzódj le, aztán próbajárat lesz.- majd a kézpolcról levette az új bakancsot.
- De hiszen ez nem az én bakancsom!
- De ez a tiéd.
- Nem az...
- Vitába szállsz velem, vagy felpróbálod?- mosolygott az öreg.
- Nem, nem...- húzta is le azonnal a kölcsönlábbelit a gyerek, majd felpróbálta a bakancsot. Mintha ráöntötték volna. A gyerek csak ott állt a műhely közepén. A lámpa alatt, csak állt, és nézte az öreget, ki pedig úgy csinált, mintha ezt nem vette volna észre.
- Köszönöm...
- Jól van fiam, most menj, csak vigyázz is rá.

A gyerek már kilépett volna az ajtón, de megtorpant, visszalépett, és odaszaladt az öreg cipészhez, majd szorosan átölelte. Az öreg szólni sem tudott, csak a lehető legjobb érzés szaladt végig az arcán, majd arról legördülve a kezébe cseppent. A fiú elindult kifelé, de a kandalló előtt megállva, némán tett rá megint. Majd elköszönt, és elsietett.

Az öreg nézte a tenyerét, és a benne csillogó érzést, a könnycseppjét, mit most ő kapott ajándékba. Csak ült ott, és nézett ki az ablakon, kint pedig szállingózni kezdett a hó. Csak ült, és olyan jó volt jónak lenni. Még mindig ebben az érzésben taposta az útját, mikor nyílt az ajtó. A fiú tért vissza az anyjával.
- Mester úr... ez egy új bakancs. Ennek mégannyira sem tudom kifizetni az árát. Visszaadjuk.
- Nem. Az egy régi bakancs. Az árát pedig már meg is kaptam.
- Kitől?- kérdezte megrökönyödve az anya.
- A fiától.
- Tőlem?- szólt a fiú elvörösödve.
- Tőled. De mondok én valamit. Láttam, jól érzed itt magad. Volna kedved iskola után kicsit eljönni hozzám segíteni. Öreg vagyok én már, és a fürgeség csak a kezemben van már meg. Fizetség is dukál érte. - mosolygott.
A fiú az édesanyjára nézett...
- Ha akarod fiam, gyere nyugodtan.- mosolygott az anyja a gyerekre, kinek azonnal a füléig ért a szája.
- Jajjj, ezt el is felejtettem.- szólt az anya, és a kabátja alól egy kis csomagot vett elő.
- Krumlispogácsa, a nagymamám receptje szerint, a fiam azt akarta, hozzuk el, ő nem is evett belőle...
- No akkor itt az ideje, hogy együtt együnk.- nevetett fel az öreg.
Azzal a kis csomagot kibontva megkínálta a leendő segédjét.

Kedélyes beszélgetés, és falatozás vette kezdetét. Csak az öreg cipészmester nézett időnként oldalra, egy fotóra mosolyogva.
"Varázslónak lenni jó..." 
Lehet, hogy egy kép erről: belső tér
 
 
 
 
Tetszett a cikk?

 

 

SzínesVilága cikk ajánló

További magazin cikkek »

 

 

SzínesVilága cikk ajánló

További magazin cikkek »

 

Helyi látnivalók

További helyi látnivalók »

 

Helyi Programok / események

További helyi programok / események »