...és akkor megdobban a szív (1. rész)

...és akkor megdobban a szív (1. rész)


Holnap lesz Anyák Napja, ezért megosztom egy régebbi írásomat, ami az Anyaságról készült. Nem rólam szól, de a „főszereplői” nagyon fontos szerepet töltöttek be az életemben, és ez sosem változik. A történetet két részre osztottam, a második rész holnap kerül fel az oldalra.  

 

...és akkor megdobban a szív

1. rész

Novella az Anyaságról

(Igaz történet alapján)

 

 

A sötét gondolatok már egy ideje megtöltötték elmémet és nem hagytak nyugodni. Az elhatározás már végleges, és tudtam, ha ezt a lépést most nem teszem meg, sosem lesz elég bátorságom újra. A Duna vize jéghideg volt, és így egyre közelebb kerülve hozzá, félelmetesnek is tűnt, lassú áramlását a szél ereje sem tudta megtörni. Egyedül voltam, és soha nem éreztem még magamat ennyire magányosnak, mint az utóbbi időben. A megváltás csak néhány bizonytalan lépésre volt tőlem, miközben szemeim folyamatosan termelték az újabb könnycseppeket. És miközben egyre közelebb kerültem a vágyott halál torkához, magam sem értettem, hogyan juthattam idáig.

 

1.

Történetem 1948-ban, a Rákosi-korszak idején kezdődött.

A kegyetlen terror volt a jellemző ezekben az időkben az országra, amely, mint később kiderült, a közelgő forradalom előszele volt. Aki más politikai nézeteket vallott, mint a vezetők, kivégezték, illetve börtönbe zárták. A szüleimet is lemészárolták, a testvéreim szanaszét az országban éltek. A távoli fegyverek pusztító hangja egészen a dobhártyámig hatolt, és a félelem ismét teljes erejével ragadott magával.

Már évek óta veszélyre ébredtem, és a kis pince, amelyben az angyalföldi kis lakás összes lakója megbújt, ki nem mondott halvány reményekkel telt meg. Itt gyűltünk össze mindahányan, valahányszor egy komolyabb mészárlás vette kezdetét. Ez a bűzös és dohos pince adott akkoriban biztonságot mindannyiunk számára. Ilyenkor nem mentünk az utcára. Megvártuk, amíg elnémul a bombák hangja, és elcsendesülnek a gyilkosok. Mi mást is tehettünk volna, ha bármelyikünk is kilép az épületek fenyegető kapuin, azonnal a halál vérszomjas erői nyúlnak érte. Talán ezek már a vad terror utolsó pillanatai.

Egymásra néztünk, és láttam a tekintetekben a vágyat a jobb, a szebb jövőért. Ott, ahol már nem kell egy sötét és rideg pincében megbújnunk, ott, ahol a családok végre valódi családokká válhatnak. Egy olyan világ, ahol van mit enni, ahol nem kell napokat remegve eltölteni. Aprócska csecsemő ordítása töltötte meg a termet, és ez ideiglenesen kizökkentett gondolataimból. Jelen pillanatban úgy éreztem, sosem lesz vége.

Miért nem lehetséges egy olyan világban élni, ahol nem kell nap, mint nap a fegyverek gyilkos hangját hallgatni, ahol a mindennapi zenét nem a gyermekek folyamatos sírása adja? Úgy gondoltam, én sosem akarok gyermeket. Ebben a világban talán jobb is, ha örökre egyedül maradok, mert kilátástalan az életem.

Nem tudtam, hogy érkezik-e számunkra új nap, hiszen bármikor ránk találhattak volna a kis pincében, és elhurcolhatnának mindnyájunkat. Az éhezés már nem fájt annyira. A nélkülözés egyre inkább elviselhetővé vált. De az állati létbe taszítottság, az, ahogyan mások rendelkeztek az én életem felett, az nagyon bántott. És féktelen gyűlöletet éreztem. Azok iránt az emberek iránt, akik belekényszerítettek bennünket egy ilyen helyzetbe. Terjengős viharok dúltak bennem, különböző világok harcoltak a testemben egymás ellen. Az álmaim pillanatok alatt foszlottak szét.

Az álmaim, amelyek lehet, hogy sosem léteztek.

Kopott, sivár és egyhangú az életem. Félek. Most is, és a múltban is féltem, és félni fogok a jövőben. Súlyos, fénytelen és jéghideg gondolatok töltötték meg az elmémet, és már nem hittem a holnapban. Nem hittem, hogy érdemes felébredni reggel, és küzdeni ismét. Egy új nap nem valaminek az újjászületését jelentette, hanem az énem halálát.

Már sírni sem volt erőm. Az érzelmek régen kivesztek belőlem, és a gyűlölet olyan fejvesztetten járta át lényemet, amilyen pánikszerűen csak a felhők voltak képesek gyülekezni a feketére meszelt égbolton. Mert már nem világított a nap, már nem énekeltek a madarak, a gyerekek rég megfeledkeztek a felhőtlen kacagásról. Ehelyett sötétség volt, és remény. Remény, de már nem a holnapért, hanem a megváltó, és felszabadító porrá válásért.

Mert mindannyian porból lettünk, és azzá is válunk. De a sors, vagy Isten akarata mást kívánt tőlem. Nem mostanra szánta utolsó óráimat.

 

2.

Pistát is a pincében ismertem meg. Azonnal lángra gyúlt a szerelem az irányába, de őt más célok vezették. Persze, én ezt, alig tizenkilenc évesen, nem tudtam.

– Kezicsókolom kisasszony! – mondta kissé vidékies hanglejtéssel.

– Jó reggelt! – válaszoltam remegő hangon. Beszélgetésbe elegyedtünk, és kiderült, hogy a szomszédasszonyomhoz, Rózsi nénihez, a nagynénjéhez, érkezett Egerből. A szüleit elhurcolták, és ő egyedül maradt.

A kilátástalanság okozta helyzet lassanként egymás életébe terelt minket. Jó volt odabújni valakihez, aki biztonságot adott, védelmezett erős karjaiban. Jó érzéssel töltött el a valakihez tartozás. A szüleimtől rám maradt kis angyalföldi lakásban húztam meg magam, és most Pista eljövetelével nem voltam már egyedül. Határozott fellépése magával ragadott.

A mai napig nem értem, hogyan omolhattam olyan könnyen a karjaiba azon az esős éjszakán. Nem ezt a nevelést kaptam a szüleimtől, akik példát mutattak számomra. Nem ezt láttam a mellettem élő idősektől, akik mind konzervatív gondolkodásúak voltak, és ezt tetteikkel is bizonyították. Azon az éjszakán minden megváltozott. Gyorsan bontakozott ki a románcunk, amelyben főként intim pillanatokat éltünk át együtt. Átadtam magamat a vágynak, és nem foglalkoztam a holnappal. Az egyetlen, ami érdekelt, hogy Pistáé legyek, és nem tudtam, hogy ez mindent megváltoztat majd. Néhány héttel az együttlétünk után folyamatos fájdalmak és görcsök gyötörtek és a rosszulléteim rendszeressé váltak. A kis kórház orvosa kíméletlenül vágta a fejemhez a diagnózist: Maga kisbabát vár, kisasszony! Látszott, hogy megvet azért, amiért hajadonként történt meg egy ilyen „szörnyűség” velem. Pista látogatásai egyre ritkábbak lettek utána, majd aztán ki is szivárgott az életemből.

Reménytelennek érezvén a helyzetemet, a halál körül forgolódott minden egyes gondolatom.

A Duna – amelyet életem utolsó állomásának választottam –, hideg volt és mély, minél közelebb értem hozzá, annál hatalmasabbnak láttam. A lábaim reszketve ugyan, de magabiztosan mentek a fejem után, legyőzve minden idegenkedésemet, hiszen már egy ideje eldöntöttem, hogy véget vetek silány életemnek. De akkor történt valami egészen elképesztő. Mélyről jött egy fájdalom, és a testemben fejlődő kis lélek jelezte, hogy ő bizony másként döntött. Élni akar. Először hallottam meg a szívdobbanást, ami a méhem mélyéről érkezett. Először rúgott belém egy éleset még ki sem fejlődött lábacskáival. Először szembesültem egy érzéssel, egy új érzéssel, ami eddig ismeretlen volt előttem. Hirtelen nem is értettem, hogy vajon mi történhetett, hogyan juthattam el odáig, hogy önmagamat és a bennem fejlődő kis lelket is elpusztítsam? Behunytam a szemem és biztos voltam benne, hogy holnap majd jobban fogom magamat érezni. Majd holnap végiggondolom, hogyan folytatódhatna az életem egy kisbabával a karjaimban. A holnap az egy új nap, amikor az új tervek, az új álmok felszínre kerülhetnek. Békesség költözött a szívembe, és sosem érzett nyugalom járta át egész testemet. Akkor, abban a pillanatban hatalmába kerített egy új érzés, ami átölelt és nem hagyott nyugodni. Egy új érzés, aminek köszönhetően minden álom, minden, ami fontos, valóra válik. Egy új érzés, ami átírja a mindennapok már megszokott forgatókönyveit. Anyává váltam.

 

 

A folytatás holnap érkezik...

Tetszett a cikk?

 

 

SzínesVilága cikk ajánló

További magazin cikkek »

 

 

SzínesVilága cikk ajánló

További magazin cikkek »

 

Helyi látnivalók

További helyi látnivalók »

 

Helyi Programok / események

További helyi programok / események »