Mese a manóról – 1. rész

Mese a manóról – 1. rész


Mese a manóról, aki nem tudott játszani című felnőtteknek szóló mesémet 2020. június 10-én, mindössze egyetlen óra alatt írtam meg egy Metafora tanfolyam egyik feladataként. Az első karantén idején döntöttem úgy, hogy kihasználom a bezártságot és tanulok valami újat, amit már régóta szerettem volna. Ez az első – eredeti változata a történetnek – és bár nyilván akadnak benne hibák, úgy döntöttem, hogy így, ebben a verzióban osztom meg a kedves Olvasóimmal.  

 

A neveletlen erdei manó történetének első része


MESE A MANÓRÓL, AKI NEM TUDOTT JÁTSZANI

1. RÉSZ

 

Levente, az erdei manó a szobájában játszott, már ha azt játéknak lehetett nevezni. Inkább volt rongálás, mint egy barátságos viselkedés, ami az erdei manók ismertetőjele volt. Legalábbis itt Zengődombi Széles Erdőben. Amióta világ a világ, itt éltek Levente ősei, már bő ötezer esztendeje. Ő volt a legkisebb a családban, és a legneveletlenebb is. Gúnyolták is sokszor amiatt, hogy úgy viselkedik, mint egy neveletlen hercegnő, akinek nem jutott lányszoba, és ezért nincs tisztában azzal, hogy illik viselkedni, de Leventét, ha őszinték akarunk lenni, ez cseppet sem zavarta.  



Szóval, ez az apró kis manó olyan galibát tudott okozni, hogy összefutott mindenki, aki elég bátor volt, hogy a Gyurbeli-lak közelébe merészkedjen. Mert, hogy ez a név maradt rá örökül, ezért aztán ez is volt beírva az óvodai névsor listájára. Gyurbeli Levente. Ott hagytuk abba, hogy manónk olyan rendetlenséget tartott a szobájában, hogy annak Bugactól Zimaláig, de még Látástól Vakulásig is híre ment. Szegény kisautónak folyton kiesett a kereke, de az is gyakori eset volt, hogy a fénykard darabokra törött a szekrényhez vágódva, a könyveknek meg a szobák minden egyes sarkaiban volt egy-egy darabjuk. Rengeteg játékot kapott Levente, mert ő egy nagyon akaratos és követelőző gyerek volt, és elvárta szüleitől, hogy minden nap vásároljanak neki valamit, mégis folyton unatkozott. Ilyenkor csúfolta a társait az óvodában, ahova az összes erdei manógyereket beíratták, vagy összedöntötte a homokból épült várat, vagy elvette a játékaikat, ami természetesen csak addig kellett, amíg meg nem szerezte, és sorolhatnánk napestig, mi mindenfélét csinált még, amivel mérget szórhatott a manó orra elé. A manó-óvó néniknek volt is bajuk bőven, fogták a fejüket, és panaszáradatot zúdítottak Gyurbeli asszonyra, amint csemetéjéért érkezett, hogy Ez a Levente ilyen rossz. Ez a Levente olyan rossz. Levente pedig büszkén ütötte a mellkasát, és titkolni sem próbálta, mennyire élvezi, hogy róla van szó. Egyetlenegy barátja volt Leventének, egy csillogó szemű manólányka, Sára. Őt aztán mindenki nagyon szerette, és mivel néha, ha épp jobb lábbal ébredt fel, Levente is hallgatott rá, ezért próbálta a manófiút jobb belátásra bírni, hát inkább kevesebb, mint több sikerrel. Egy szép napon aztán a közelben élő Rozi, a boszorkány megelégelte azt, hogy még a szellő is Levente rosszalkodásáról suttog, és hogy a nap is elrejtőzik egy felhő mögé, ha a manófiúról esik szó. Úgy döntött, kezébe veszi az irányítást, és persze a varázspálcáját, és ha másként nem megy, meglegyinti azt a kis szörnyeteget. Megvárta, míg nyugovóra tér a nap, és felébred a hold, és akkor, amikor Levente a legmélyebb álmot álmodta, fejbe kólintotta őt a pálcájával. A kis óvodás percekig dörzsölte a szemét, hogy az utolsó csipa is kikéredzkedjen belőle, és mérgesen ránézett a banyára.



– Mit akarsz? – kérdezte.

– Elvinni a játékaidat, neked már úgysem kell – válaszolta a boszorkány.

– Felőlem – legyintett Levente. – De nem vagy te már egy kicsit felnőtt a játékaimhoz?

– Tudod, fiam – mondta a boszorkány. – Vannak olyan világok, ahol a gyerekek boldogan játszanának a kisautóiddal, a lézerkardjaiddal, vagy olvasnák a könyveidet, neked pedig fogalmad nincs, mit kezdj velük. Csak tönkreteszed őket.

– Én kaptam a játékokat, azt csinálok velük, amit akarok.

– Amíg mást nem zavarsz a viselkedéseddel, addig ezzel nincs is baj. De nap, mint nap panaszkodnak a fák levelei, a manó-óvó nénik, és látom a szomorúságot édesanyád szemeiben is. A legjobb döntés tehát, ha elosztogatom a játékaidat olyanoknak, akiknek valóban szükségük van rá, és örömmel játszanak is velük. Azzal Rozi meglegyintette a varázspálcáját, és egy szempillantás alatt minden eltűnt.  


 

FOLYTATJUK!

Tetszett a cikk?

 

SzínesVilága cikk ajánló

További magazin cikkek »

 

Helyi látnivalók

További helyi látnivalók »